Heltai Jenő

Nagy magasságba emeltelek lelkemben, és ezzel magamat emeltem föl... nagy szükségem volt rá, mert nagyon alant voltam. Nem a te nagyszerűséged, az enyém omlott össze, amikor kiderült, hogy nem vagy az, akinek hittelek: hiszen akkor én sem vagyok az, akinek magamat képzeltem. Visszalöktél a mélységbe, amelyből föltápászkodtam.

A mások öröme és fájdalma mindig egy kicsit színház nekünk, páholyból nézzük, és nem gondolunk arra, hogy minket is néznek. Az érzések nemcsak belső erejükkel hatnak ránk, hanem még erősebben megnyilatkozásuk külsőségeivel is; ahhoz, hogy igazán együttérezhessünk valakivel, be kellene hunynunk a szemünket és bedugnunk a fülünket a csúnya hangok, vigyorgó arcok, ügyetlen mozdulatok, szerencsétlen pózok és ostoba megjegyzések elől.

Üres szavak alá rejtettük azt a rettenetes izgatottságot, mely egymáshoz kergetett. Dadogva titkoltuk, hogy akarjuk egymást. Megjött az a pillanat, amelyben kíváncsiak lettünk egymás ízére, és meg akartuk kóstolni egymást. A szerelmi emberevés ünnepi pillanata, amikor egymásnak esik az éhes férfi meg az éhes asszony, és kézzel, szemmel, szájjal, miden érzékével iparkodik mennél többet falni a másikból, hogy a ruhán, húson és csonton keresztül eljusson a mindentől megfosztott, mezítelen lélekig.

Nem éveink számán múlik, hogy fiatalok vagyunk-e vagy öregek. A fiatalság a tehetség egyik fajtája.

Te vagy számomra az egyetlen. Te vagy a legszebb. Rútak rútja volnál, És gonoszabb a kénköves pokolnál, Tudnálak átkozott hamisnak, Téged szeretnélek még akkor is csak.

Az a gyáva, Ki, amit érez, elrejti magába, És ami benne gyönge, emberi, A másiknak föltárni nem meri. Mért várod őt, ha nem ezért? A boldog élet vágya nem kisért? Galambok közt, virágos szigeten, Békés, családi kör, parányi házban. Az élet szép... Tenéked magyarázzam?

De nem azért dúlt érte harc, Hogy azt csináld, amit akarsz, S mindazt, miért más robotolt, Magad javára letarold, Mert szabadabb akarsz lenni másnál. A szabadság nem perzsavásár (...) Míg több jut egynek, másnak kevesebb, Nincs még szabadság, éget még a seb. Amíg te is csak másnál szabadabb vagy, Te sem vagy még szabad, te is csak... Gyáva rab vagy.

Mindig jobban szerettem a rossz könyveket, mint a jókat, valahogyan őszintébbeknek, természetesebbeknek ítéltem őket. A jó könyv rendesen nagyon is szándékos valami; mindenféle ravaszkodásnak, művészkedésnek a szülötte, hogy úgy mondjam, a jó könyv olyan rossz könyv, amelynek sikerült sikerülnie. A rossz könyv nem akar semmit, még rossz se akar lenni: van benne valami üde naivság, bájos átlátszóság, amiben gyönyörködni lehet vagy legalábbis mulatni rajta.

Szerettem, nagyon szerettem valakit. Egy magyart. A neve... mindegy. Az az ember nem ismert, nem tudta, ki vagyok, nem érezte meg, hogy szeretem, nem hitt bennem, boszorkánynak csúfolt ő is. Bántott, vagy ami még gyötrőbb volt, nem törődött velem. De amikor megcsókolt, elaléltam a boldogságtól, és azt éreztem, hogy egy isten ereszkedik le hozzám. (...) Ma is szeretem azt az embert, és hat év óta, soha egy pillanatra sem tudtam megszabadulni az emlékétől.

Nem vette még észre, mennyivel jobban szeretik a férfiak a buta nőket, mint a nagyszerűeket? A buta nővel nincs probléma, nincs lelki vívódás. Butaságból hű, butaságból csal meg, butaságból jó, butaságból kegyetlen, akármit csinál, butaságból teszi. Még el sem követte a hibát, és már megvan rá a diadalmas mentsége: az, hogy buta. Eleve föloldjuk összes bűnei alól.

Mennél önzőbb valaki, annál könnyebben elérzékenyedik, és szentimentalizmusa a legrettenetesebb önzés, mert a mások tragédiájában is csak a magáét látja, és minden áldozatban csak magát siratja.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd! (...) Hiába őrzi porkoláb s lakat, Az sose rab, ki lélekben szabad. Az akkor is, ha koldus, nincstelen, Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen. Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják, Hol áldozat nincs, nincs szabadság. Ott van csupán, ahol szavát megértve Meghalni tudnak s élni mernek érte.

A könyv mindenkinek ugyanazt mondja, de nem mindenki tudja olvasni. Én is a könyvet vádoltam, ahelyett, hogy magamban kerestem volna a hibát. Nem értettem meg, hogy magamba kell mélyednem; ez az út vezet az igazsághoz, csak így találhatom meg minden titkok nyitját. Nem találtam ki, hogy lelkünk a nagy alkimista, aki aranyat csinál az olcsó ólomból; nem sejtettem, hogy minden szívben ott bugyog az örök ifjúság forrása. Igazam volt, amikor megéreztem, hogy ezek a könyvek nem ok nélkül maradtak nálam, nem ok nélkül akadtam rájuk az utolsó pillanatban. A megmenekülés, az élet, a boldogság, minden bennük volt.

Egy nagy bőrtáskában régi írásokat, leveleket, arcképeket őriztem, magam sem tudom, minek. Évek óta nem nyitottam ki a táskát. Most mintha egy kripta nyílt volna ki. Kiszedtem belőle mindent, és megértés nélkül bámultam a sok megsárgult papirosra, elkopott képre. Mire jó az ilyesmi? Ezrével rohantak meg a gyötrő emlékek, minden, ami elmúlt, ami lehetett volna és nem lett vagy másként lett.

Akit az istenek szeretnek, Örökre meghagyják gyereknek.