Heltai Jenő

Játék az élet, élet csak a játék S élet, halál egyformán szép ajándék.

Látom fagyos tilalmát szép szemednek. Bajom tudod jól. Szólnom hát minek; Ha nem szabad megvallanom: szeretlek!?

Én csak azt nem értem, Hogy aki ennyi bájjal ékes, A szerelemre egy csöppet sem éhes!

Nagy bánatom azóta még nagyobb, Mióta veled szemtől szembe állok, S tudom örökre elveszítlek ismét. Hát csak azért mutattad szép személyed, Hogy fukarul azonnal visszavedd? Szájad piros pecsétjét, éjszemed Tüzet ne lássam többé? Mondd, hogy éljek Hangod vigasztaló zenéje nélkül?

Minden csupa pompa Csillog a cifra karácsonyfa, Telizsúfolva minden ág, Lóg rajta sok dísz, olcsó drágaság... Hány ember sóhajt most nagyot: "Bár X. Y. lógna ott A karácsonyi dísz helyén... " A szeretet nagy ünnepén.

Mit fogsz felelni - mert felelni kell! - Az életedet hol hibáztad el?
Hol kanyarodtál balra jobb helyett? Felelj! Tudod az átkozott helyet?

És szólt a nő: "És mégis nappal, éjjel Sóhajtva gondolsz vissza rája, Amellyel az enyém nem ér fel, Mi volt a titka, a varázsa, bája? Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?" S a férfi szólt: "A másikat szerettem!"

Igérd meg azt, hogy szemrehányást Szived magadba nem fogad S nem kéri tőlem soha vissza Aranyos ifjuságodat.

Szálljon feléd, ha elbúcsúzunk, Lelkem utolsó sóhaja.
És vidd magaddal ezt a sóhajt, Fájó, szerelmes levelet, Ki tudja, hogyha újra eljössz, Találkozok még teveled?
Habár ez többé nem divat ma, Nyújtsd búcsúcsókra szép kezed S nevess síromra akkor is majd, Mikor már régen nem leszek.

A szerelem olyan, mint a pénz, ahol sok szerelem van, odagyűl a szerelem.

Rablók, hódítók, költők és királyok Nyüzsögjetek! Én csöndben félreállok, Nem izgat vágy és nem hevít a hit, Oda nem adnám semmiért nyugalmam És csak magamnak dúdolgatom halkan A bölcs lemondás fanyar dalait.

El-elmegyek mellette némán, Én nem nézek rá, ő se néz rám, Hanem azért halkan, titokban, A szivünk mégis összedobban.
Vérünk rég halott muzsikája!... Emlékezünk egy régi nyárra, Nevető szájra, könyes szemre, Valamikor volt szerelemre.

Egyszer csupán hadd mondom el neked, Szegény szivem, hogy mennyit szenvedett: Hogy megölője volt e szerelem, Oly édes oh! és oly reménytelen.
Egyszer csupán hadd mondom el neked, Hogy mint megúntam már az életet: Hogy szívem oly kietlen, oly sivár S hogy nincs hite, hogy nincs reménye már.

Én istenem, ha menni kell, Add, én is így mehessek el, Éjjel, sötétben, észrevétlen, Büszkén, magamban, ahogy éltem. Mikor az élet menekül, Haljak meg én is egyedül, Egy vén díványra ráborulva, És senkire se rászorulva, Mint az apám.

Ennenmagának él mindenki, és ennenmagának hal meg. Társakkal pillanatokra találkozik csak, adásvevésben, hivatalos ügyekben, szerelemben, barátságban, örömben, fájdalomban. Egyedül vagy, és egyedül maradsz, mert másban is magadat szereted csak. Mindig ott csalódol, ahol a másikban magadra akarsz ismerni, senkitől sem kaphatod meg azt, amit magad adsz magadnak.