Petőfi Sándor

Im, szerelmem ekkép változik, de Soha meg nem szűnik, mindig él, S nem gyöngül, ha néha szelidebb is... Gyakran csendes a folyó, de mély!

Aki boldogtalan nem volt, nem tudja megbecsülni boldogságát.

Tudod, mi a virág? A földnek jósága; Tudod, mi a jóság? A lélek virága.

Elhull a virág, eliramlik az élet.

Menj el, karácson, menj innen sietve, Hiszen családok ünnepnapja vagy te, S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

Mert mindenik tükör volt, Ahonnan láthatám: Hogy a földön nekem van Legszeretőbb anyám!

Egész úton - hazafelé - Azon gondolkodám: Miként fogom szólítani Rég nem látott anyám? Mit mondok majd először is Kedvest, szépet neki? Midőn, mely bölcsőm ringatá, A kart terjeszti ki.

Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem. Szerelmemért föláldozom Az életet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet.

A szerelem, a szerelem, A szerelem sötét verem; Bele estem, benne vagyok, Nem láthatok, nem hallhatok.

Tudtam azt, hogy a világra Csak egy nap süt melegen, S ez a nap nem fönn az égen, Hanem lenn a szív mélyében Van, s e nap a szerelem.

Nem tudom, mi voltam eddig, Ámde azt sem, mi leszek; Tőled függ, hogy sötét árnyék Vagy fényes sugár legyek.

A szerelem mindent pótol, s a szerelmet Nem pótolja semmi.