Petőfi Sándor

Szeress, szeress mint én szeretlek téged, Oly lángolón, oly véghetetlenül, Áraszd reám a fényt s a melegséget, Mely isten arcától szívedbe gyűl.

Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe.

Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját.

Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Az idő igaz, S eldönti, ami nem az.

A szőlőszem kicsiny gyümölcs, Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék. A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs, S ha a kis szőlőszemnek egy nyár Kell, hány nem kell a nagy gyümölcsnek, Amíg megérik? Ez belékerűl Évezredek vagy talán évmilljomokba, De bizonyára meg fog érni egykor, És azután az emberek belőle Világvégéig lakomázni fognak.

Dicső hely a hölgyek szive, Önzés előtt bezárva ajtaja, Ha bejut is, csak lopva jut belé vagy Erőszak által, De nyitva áll mindennek, ami szép s jó. S az üldözött igazság, Ha mindenhonnan számkivetve van, Végmenedéket ott talál. Dicső, dicső hely a hölgyek szive!

"Az a küszöb nőtt tennap óta," Ugymond, "tennap nem volt ilyen magas, Ha ily magas lett volna, tennap is Meg kellett volna botlanom, De én tennap meg nem botoltam, Pedig nem ittam kevesebbet, mint ma, Mert én rendes pontos vagyok, Mindennap egyformán iszom."

Most már egyéb nincs hátra, Mint őt felejteni. Ki innen, ki szivemből, Emlékem kincsei!
Hajós vagyok, ki vészkor Mindent tengerbe vét, Hogy az üres hajóban Megmentse életét.

Szeretem lelkednek Magas röpülését, Szeretem szivednek Tengerszem-mélységét, Szeretlek, ha örülsz És ha búbánat bánt, Szeretem mosolyod S könnyeid egyaránt.