Petőfi Sándor

Hát ily hamar felejt, ily Hamar felejthetett? Az még valószinűbb, hogy Sohasem szeretett.

Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon! Mint hajnalban ha fényes hattyu száll, Mint tiszta hó a téli rózsaszálon: Lengett fölötte a fehér halál.

A fájdalom nem éles fejsze, melynek Csapásától az élet fája dől... A fájdalom féreg, mely lassan, lassan, De nem fáradva, folyvást rág belől.

Oh, e szív, e szív! Szeretném, ha kiverhetném keblemből, hogy megnézzem; hadd látnám: milyen az a kis húsdarab, mely az idvességnek és kárhozatnak egy-egy határtalan világát foglalta magában, s melyben most e két mindenség helyett csak egy halványan pislogó, hamvadozó csillag bolyong... az élet.

Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta!

Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány gyönge báb, Mit kény és kedv szerint lök A sors idébb-odább. Félénk eb a sors, csak csahol; A bátraktól szalad, Kik szembeszállanak vele... Azért ne hagyd magad!

Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad, Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal Vágtál életen át múlás nélkűli betűket; Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba, Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?

Emelj föl magadhoz engemet, Fogadd el neked szánt lelkemet.

Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget.

Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!

Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Ajkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Mint hajnaltól a nappal és az éj.