Petőfi Sándor

Nem vagyok én gyökeres fa, virágzó, Hanem vagyok letörött ág, fonnyadó; Nem vagyok én az örömnek rózsája, De vagyok a szomorúság gyászfája.

A bú egyetlen kincs, amelyet A szerelemtől örököltem;
S e kincset híven őrzi szívem, (Mert a sziv üresen nem állhat, Kell, hogy legyen mindig lakója, Akár öröm, akár búbánat;)

Ragyogj reám, boldogságom csillaga! Hogy ne legyen életem bús éjszaka; Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet, Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

Szeret a lyány? iszom örömömben, Nem szeret? kell inni keservemben.

Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom; Mert nincsen rá szó, nincsen fogalom; De megmutatná a nagy veszteség: Ha elszólítaná tőlünk őt az ég...

Miért vonzódom úgy hozzájok? Mert ők lelkemnek rokoni, Mely mindig új s új alakot vált S mégis folyvást az egykori. Lehet még másban szinte hozzám A felhőt hasonlítani: Vannak neki, miként szememnek, Könnyűi és villámai.

Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy Szeretlek, mert ezt mondhatom; De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek? Mert én azt magam sem tudom! Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem, De milyen mély? nem tudja senki sem.

Ha férfi vagy, légy férfi, Erős, bátor, szilárd, Akkor, hidd, hogy sem ember Sem sors könnyen nem árt. Légy tölgyfa, mit a fergeteg Ki képes dönteni, De méltóságos derekát Meg nem görbítheti.

Szerelmes vagyok én, Vagy tán tűzbe estem? Nem tudom, de igaz, Hogy ég lelkem, testem.

Örömmel s fájdalommal Számot vetett örökre, S ezentul ugy jár a világba', mint Testetlen árnyék, mint lélektelen test.

Lelked ruhája csillagsugárból szőtt fényes palást.

Sötét a város, ráfeküdt az éj, Más tájakon kalandoz a hold, S a csillagok behunyták Arany szemeiket. Olyan fekete a világ, Mint a kibérlett lelkiismeret.