Petőfi Sándor

Jó éjszakát!... nem kelt föl titeket sem más, Majd csak az itéletnapi trombitálás! Élete gyertyáját soknak eloltátok, Küldök én örökös éjszakát reátok.

Még alig, hogy játszánk apáink térdén, s már Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett... Csak annyi az élet, mint futó felhőnek Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.

Az álom ablak, melyen által Lelkünk szeme jövőbe néz.

Egykor ha a világ megbántott, Kivánkozám a sírba le; Most, épen mert bánt, élni vágyok, Dacolni van kedvem vele.
Agyag voltam, hig, engedékeny, Egy ujjal is átszúrható; Márvány vagyok... ki rám lő: rólam Rá visszapattan a golyó.

Aki másokat nem szeretett, azt mások sem szerethetik, legfölebb bámulhatják. (...) A szeretet örök, mint az isten; a bámulat mulandó, mint a világ.

Most is olyan forrón és lángolóan szeretem a feleségemet, mint hajdanában nőtlen koromban, pedig már egy hét múlva két hete lesz, hogy megházasodtam.

Esik, esik, esik, Csókeső esik; Az én ajakamnak Nagyon jólesik.

Vándorlok csüggedetten Az örökkétartó jelenben.

Mondják, hogy mindenikünk bir egy csillaggal, S az, akié lehull az égrül, meghal.

Álmos vagyok és mégsem alhatom; Ébren vagyok és mégis álmodom.

Mi a remény?... förtelmes kéjleány, Ki minden embert egyaránt ölel.