Petőfi Sándor
Hej, csak egy szivet bírt E kebel - Azt is a kend lyánya Lopta el.
Hív voltam én hozzád mindig, Elejétől utójáig, Nem volt szivemben ősz, tavasz, Érted, mint a nyár, égett az.
Csók és édes szavak... S szerelmi jelenet... S o bűn, o förtelem... Szerelmet.. pénz vehet!
A szerelem jelené; multé s jövőé a barátság.
Őt szerettem első szereemmel, Érte gyúltam őrült gerjelemben, S haj, a végzet elszakaszta durván, Elszakaszta mindörökre tőle!
Itt hát, hol országa van a szerelemnek, Az életen által én egyedül menjek? Amerre tekintek, azt mutassa minden, Hogy boldogság csak az én szivemben nincsen?
A csatahely mellett volt egy jókora tó, Tiszta, szőke vizet magába foglaló. De piros volt az most, mert a magyar sereg Török vértől magát vizében mosta meg.
Nem indultok meg, könnyeim Indítsanak meg... e könyűk Szivem vérének cseppjei, Halálveríték lelkem homlokáról!
Akármikép csűrjük, csavarjuk, Szép, aki gazdálkodni tud; Ilyennek aztán az adósság Nem köt nyakába háborut.
De amint van okom, Nem hordani többé A titkolt szerelemnek Életölő fájdalmát: Szintúgy van okom, Elfojtani lelkem Mélységes mélyében e titkot.
Érd el (persze énvelem) az Ősz hajak késő korát, Hanem ez ne légyen más, mint Álarcban az ifjuság.