Petőfi Sándor

Ha oly hosszú lesz életünk, Mint kortyaink valának, Megérjük boldogabb korát A bús magyar hazának.

Egykor... de mi közöm most A múlthoz énnekem? Nem, nem leszek hálátlan Irántad, jelenem.
Te foglald egyedűl el Egészen lelkemet, Száműzve a jövő s mult, Remény s emlékezet.

S öröm volt, látnom téged ott Félig nyílt ajtó mellett, Mikéntha láttam volna az Egészen megnyilt mennyet.

Hol a szabadság, ott van a haza.

Szemed egy pillantásában, Mely titkon felém röpül, Egy hangodban, mely futólag Csengi lelkemet körül,
Egy mosolygásodban is több Költészet van, kedvesem, Mint az ötszázötven versben, Melyet írtam összesen.

Egy bölcs hajdan szamáron útazott. - Azóta az idő megváltozott, Nagyon megváltozott már, Most a szamarak Lovaglanak, A bölcs pedig gyalog jár.

Közönséges napokban csak megáll Más is helyén, De majd ha minden ember tántorog, Ottan leszek majd, s nem tántorgok én!

Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál...

Feleségek felesége, Lelkemadta kicsikéje! Jer ide már az ölembe, Mulassak veled kedvemre.

Megfagy a szív, ha nem szeret; És ha szeret, megég.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.

Itt van az ősz, itt van ujra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem.

Puszta a kert, e helyett a Szántóföld szépen virít, Termi bőven a pipacsnak Mindenféle nemeit. Mit henyél az a sok béres? Mit henyélnek az ekék? Közbevágott Pató Pál úr: "Ej, ráérünk arra még!"