Petőfi Sándor

Nyomoru ész, Ki fénynek hirdeted magad, Vezess, ha fény vagy, Vezess csak egy lépésnyire! Nem kérlek én, hogy átvilágíts A másvilágnak fátyolán, A szemfedőn. Nem kérdem én, hogy mi leszek? Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok S miért vagyok?...

Ki vagy, csodálatos teremtmény, Ki vagy te, férfiú? Lelked ruhája Csillagsugárból szőtt fényes palást, És testedet Kopott rongyok fedik.

Mig a világ hóhérai Selyempárnákon nyugszanak, Ő, a világnak jótevője, Darócon hentereg.

Nem fájhat úgy a betegek testének, Ha éles vas jár át sebeiken, Nem fájna ugy, ha tűzzel égetnének, Mint e sovárgó vágy fáj énnekem. Csak egy kis cseppet önts e fájdalom tüzére, Egy cseppet a remény kútjából, oh leány, Hogy évek mulva bár, de meg fog jőni bére Gyötrelmeimnek, oh csak azt mondd, hogy: talán.

Mondád - és nem is reszketett beszéded - Mondád, hogy soha senkit nem szeretsz. (...) Attól tartasz, hogy kincsét szíved elfecsérli, És aztán vissza többé nem szerezheted?
Hisz meglehet, hogy tán csalódni fognál, Ám nem szeretni, oknak ez kevés; A mozdulatlan, a holt nyúgalomnál, Hidd, többet ér az élő szenvedés.

A bánat? egy nagy óceán. S az öröm? Az óceán kis gyöngye. Talán, Mire fölhozom, össze is töröm.

Én nem vagyoktúlszerény ember, ezt legdühösebb ellenségem sem foghatja rám; őszintén elismerem, hogy megérdemlem a dicséretet; de ha szembe dicsérnek, tudj' az ördög, olyan furcsán érzem magamat, mintha rühös volnék s nem volna szabad vakaróznom.

Az élet rövid béke s hosszu harc És a halál rövid harc s hosszu béke.

Imádkozom hát; íme két kezem Szent áhitattal összekulcsolom. Hallgass meg engem, égi hatalom, Hallgass meg engem, édes istenem!
Adj énnekem... hó, első a haza. Hatalmas isten, népem istene!... De kérni vajjon mit is kellene Hazámért, melynek annyi a baja? Ezért csak egy, csak egy a kérelem: Mely így, mint van, már nem sok évet lát, Teremtsd egészen ujjá e hazát. Hallgass meg engem, édes istenem!

Mert ő becsűletes lelkű, igaz; Azt gondolá, hogy minden ember az. És e hitének áldozatja lett, Elveszte mindent, amit keresett.

Anyám, az álmok nem hazudnak; Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költő fiadnak, Anyám soká, örökkön él.

A könyvet szép, de csalfa tündér lakja; Ha fölnyitod, megkapja szívedet, És fölvisz a legragyogóbb csillagra.