Gyurkovics Tibor

Áltatás megmaradni lelkünk sebeivel szabadságot pótolni nem lehet semmivel.

A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani. Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny.

Nem akarok érdekes lenni, csak egyszerű.

Sokszor nem azzal hitelesítünk valakit, hogy megértjük, hanem azzal, hogy elfogadjuk.

Ahogy korosodunk, egyre jobban előjönnek ősi tulajdonságaink. Egyre vadabbul, egyre keményebben. Nem bölcsebbek leszünk, hanem egyre magunkabbak. Egyre apánkabbak, egyre anyánkabbak.

Csak azokat szeretjük igazán, akik alkatunk mélyéhez tartoznak. A többi - merő keresés, ügyetlen erőlködés, akármilyen sok helyet foglalnak el az ember életében. Üresjárat.

Szerelmes volt. Szerelmében feloldódott, mert szeretett, nem pedig szeretetet keresett. Én is. Mert nem szeretetet kerestem - szerettem. Ezt kaptam tőle ajándékba. A lénye úgy fürdött a létben, mint más a tengervízben; ahogy másra a nap zuhog, úgy állt a szerelemben.

Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd Tiéd a sóm, kanalam mezítlen kell idejönnöd, hogy rádadjam, ami van.
Rádadjam ruhául a tájat s a bíbor nagy hegyeket el kell, hogy bírja a vállad mindent, amit szeretek.

Azt hittem, hogy világ csudája vagy, őrjöngés, álom, nyíló végtelen, ma azt tudom, hogy ha nem vagy velem, nem vagyok, nem játszom, nem létezem, felhők fehérje a szemembe fagy. (...) Azt hittem, hogy világ csudája vagy, de annál sokkal fontosabb.

Tapogatom az arcod. Ez az arc. A végtelen. A minden arcok arca. Nem látom már, csak amit te akarsz, az ölelés zsákjába vagyok varrva,
ezer öltéssel a húsomba szúr minden kis izmod, mint a tű. Mi szorít össze veled ily vadul? Szeretlek. Olyan egyszerű.

Az oltalom az oltalomban a két karod a két karomban a szerelem a szerelemben a két szemed a két szememben.
Hogy szorítottam oltalomban a két karját a két karomban a szerelemben hogy szerettem a két szemét a két szememben!