Suzanne Collins

Ne felejtsd el, hogy őrülten egymásba vagyunk zúgva, szóval bármikor nyugodtan megcsókolhatsz, ha kedved van.

El akarom mondani neki, hogy nagyon hiányzik. Ez viszont a részemről nem lenne tisztességes vele szemben. Ezért aztán csak állunk egymás mellett némán. (...) Megfogom és erősen megszorítom Peeta kezét, de már most félek a pillanattól, amikor végleg el kell majd engednem.

A túléléshez nem a benne lobogó tűzre, a lelkében izzó haragra és gyűlöletre van szükségem. Abból ugyanis bennem is van elég. Nekem tavasszal a pitypangra van szükségem. Az élénksárga virágra, amelyik az újjászületést jelenti a pusztítás helyett.

Otthon a festékeimből bármilyen színt ki tudok keverni. Rózsaszínt. Olyan halványat, mint a csecsemő bőre. Vagy olyan sötétet, mint a rebarbara. A tavaszi fű zöldjét. Kéket, ami úgy csillog, mint a jég a vízben. (...) Egyszer három napig szórakoztam, mire sikerült kikevernem a fehér prémen megcsillanó napsugár színét. Először azt hittem, hogy a sárga valamelyik árnyalata lesz, de aztán rájöttem, hogy a dolog sokkal összetettebb ennél. A színek rétegekben vetülnek egymásra. És szépen összeolvadnak.

Ezúttal viszont senki sem zavarhat meg bennünket, csak mi magunk. (...) A bizsergető érzés egyre erősebb lesz, a mellkasomból szétárad a testemben, végig a karomban, a lábamban, míg végül már minden porcikámat elönti a forróság. Nem tudok betelni a csókjaival, egyre jobban vágyom rá, hogy folytassa. Azt hittem, jól ismerem az éhség természetét, de ez a fajta éhség egészen más.

Igazából senkinek sem hiányoznék - folytatja, és szemernyi önsajnálat sincs a hangjában. Azt tudom, hogy a családja nem törődik vele. Biztos meggyászolnák, ahogyan néhány haverja is. De nem okozna törést az életükben. (...) Rádöbbenek, hogy csak egyetlen ember van, aki soha nem tudná kiheverni Peeta halálát. Én.

Az én rémálmaim mindig arról szólnak, hogy elveszítelek téged. Amikor felriadok, és látom, hogy nem tűntél el, megnyugszom.

Prim a fellegekben járt, hogy visszakapta az anyukáját. Én viszont szemmel tartottam anyát, vártam, mikor hagy cserben bennünket újra. Nem bíztam benne. Valahol a lelkem mélyén utáltam a gyengesége miatt, meg azért, hogy így elhagyta magát és nem törődött velünk, gyűlöltem a hónapok miatt, amiket végig kellett szenvednünk. Prim megbocsátott neki, én viszont eltávolodtam tőle, falat húztam kettőnk közé, így akartam elkerülni, hogy még egyszer az életben szükségem legyen anyára. Soha többé nem lettünk olyan jóban, mint régen.

Ez az első csók, amelynek mindketten tudatában vagyunk. Egyikünk sem beteg, egyikünk sincs magán kívül a fájdalomtól, egyikünk sem veszítette el az eszméletét. Az ajkunk nem forró a láztól, és nem is jéghideg. Ez az első csók, amely megdobogtatja a szívemet. Forró és különös. Ez az első csók, ami után várom a következőt.

Apa három hónappal azelőtt, januárban halt meg a bányaszerencsétlenségben, emberemlékezet óta nem volt olyan ítéletidő. Az elvesztése felett érzett tompultság helyét a semmiből előrontó fájdalom vette át, ilyenkor összegörnyedtem, a testemet rázta a zokogás.