Suzanne Collins

Az ostoba emberek veszélyesek.

Pusztítani sokkal könnyebb, mint teremteni.

Annyi kedvesség szorult beléd, mint egy széttaposott meztelen csigába.

Eljön a pillanat, amikor nem menekülhetsz tovább, amikor szembe kell fordulnod azzal, aki meg akar ölni. Ehhez viszont össze kell szedned minden bátorságodat, ami nem könnyű feladat.

Nem felejted el annak az embernek az arcát, aki az utolsó reményed volt.

Vajon ki tudja megmondani, hogy melyik a legerősebb fájdalom? Mindig az, amelyik éppen fáj.

Eljössz-e ahhoz a fához, s kenderkötél nyakláncban, társam leszel-e a táncban? Különös dolgok estek meg itt. Nem lenne abban semmi furcsa, ha éjfélkor a bitónál találkoznánk újra.

A félelmetes eseményeket a legnehezebb kitörölni az agyból. Mivel ezekre emlékezünk a legélénkebben.

Előbb-utóbb kipusztítjuk egymást - azaz magunkat -, és átadjuk a bolygót valami rendesebb fajnak. Mert azzal a lénnyel, amelyik képes feláldozni a saját gyerekeit, hogy így rendezze el a nézeteltéréseit, valami alapvetően hibádzik.

A bosszúvágy hosszan és forrón tud izzani az ember lelkében. Főleg, ha minden tükörbe vetett pillantás csak megerősíti a bosszú jogosságát.

Az elkeseredett emberek minden őrültségre képesek.

Tízszer tovább tart összerakni magadat, mint amennyi idő alatt szétesel.

Vannak séták, amelyeket az embernek egyedül kell megtennie.

Amikor a lányom először megmozdult a hasamban, olyan ősi rettegés lett úrrá rajtam, amely egyidős volt az élettel. És csak akkor enyhült, mikor a kezemben tarthattam őt!