Vajda János

Nem vész el innen semmi, semmi, Csak ami nem bírt megszületni.
Üdvözitő csók, mely elcsattan, Mi megesett, lett, halhatatlan. Csak a testet nem öltött ábránd, Be nem telt vágy, el nem lobbant láng, Az elszalasztott meddő óra Nem fordul itten vissza jóra; Csak az van halva itt örökké, A mult nem hozza vissza többé. Soha többé!

Szeretlek, mert oly szép szemed van, Hogy nappal van, hol az ragyog; Még a lelkemben sincsen éjjel, Pedig én oly sötét vagyok!

Teljesen ártatlan nincs a földön semmi, A vízzel is lehet jót vagy rosszat tenni.

A gondolat, hogy e mindenség Nem lesz se több, se kevesebb, S isten se törli azt le végkép, Mi egyszer itten megesett...

Mit lelkem eddig félve sejtett, Előttem áll a nagy titok, Hogy csak az halt meg, ami nem lett, S az él örökké, ami volt.

És nem tudom, mi fáj majd jobban: Mi itt örökre elveszett, Vagy ami él a multban, s onnan Kivenni többé nem lehet?

Minden szépség annyit ér csak, Mire becsüli magát, Ne add magad egy világért, S többet érsz, mint egy világ.

Hátha minden e világon, Földi életem, halálom Csak mese, csalódás, álom?...

Szomoru csillag, életátkom képe, Sugár ecset, mely festi végzetem, Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe, Te mindenütt egyetlen, idegen!...

Szeretlek, mert fölfoghatlan vagy; Bűvös-bájos fátyol föd el. Szeretlek, mert olyan titok vagy, Amiben mégis hinni kell.

S helyet cserél bennünk a fájdalom; És folyni látom, majd ha már késő lesz, A megbánásnak könnyét arcodon.

Ez a világ, e földi élet Mi más az ifjúnak s a vénnek! Előbb arany, utóbb csak talmi, S a vége az, hogy meg kell halni.