Vajda János

Nem birok már a szivemmel, Úgy teli van szerelemmel. Ha valahol ki nem öntöm, Maradásom nincs e földön.

Ha szeretsz és nem tudod, miért? Elhihedd, hogy igazán szeretsz.

Hát bizony csak fordíts hátat, Hisz ő sem törődik véled; Ha lát, megvet, és ha dicsér, Akkor épen megcsal téged.

Annyi emlék - s e kedves helyem Mi okon most mégis idegen? Szemem a távolba téved el, Csalogat valami innen el...

Énnekem már nem fáj semmi, És örömet semmi nem ád. Csak emléked fáj még... oh hogy Örökké emlékezem rád!
Elfeledtem én már mindent. Forog velem ez a világ, De én nem is mozdulok, csak Örökké emlékezem rád.

Hamis bálványt imádtam. Hittem, Hogy szemed fénye a napé; Oh, égető, vakító szégyen! Hisz az csupán csak - aranyé...
És én okoztam csak neked bút: Szerettelek nagyon - pedig Szivednek, mely szeretni nem tud, Fájhat nagyon, ha szeretik...

El nem gondolhatom, Mivel érdemeltem; Csak szenvedtem eddig Ebben az életben.

Öröklét, elmulás, istenség Rejtélyeit mind ismerem. Mind, mind együtt van, semmi kétség. Egyetlen szóban: szerelem.

Vége van, mindennek vége. Be oda a sűrüségbe - Leborulva, elfeledten Megsiratni, hogy születtem!

Ha majd egykor egy igazán Hűn szerető szívre vágyol, S keresed, de nem mutatja Sem a közel, sem a távol:
Akkor emlékezz rám! s jőjj el Ahová engem temettek, S hallgasd ott, mit suttog a fű: Szerettelek, szerettelek.

Szerelem - örök nap, Öröme mindennek - Egyedül szivemben Ostora istennek!...

Ha eljövend a búcsúóra, Ha majd e szív végsőt dobog, A percben, mely létem kioltja, Majd akkor is rád gondolok.

Távol orkán már hörögne; Iszonyú nagyot csattanva Az égbolt ketté hasadna, S hullana a kénkőzápor... Ah pokolkín-képes mámor! És én ezt mind, mind átérzem, Valahányszor rád emlékszem...
Mégis mindig rád emlékszem!