Vajda János

Mint a Montblanc csucsán a jég, Minek nem árt se nap, se szél, Csöndes szívem többé nem ég; Nem bántja újabb szenvedély.

Elég volt a gyász, a dal. Ami megholt, föl nem támad. Haszontalan minden bánat! Haj rá étel, dal, ital.

Hogy végtelen tér és örök idő Csak egyszer alkotott bár olyat, minő Te voltál s hasztalan repül tova Hozzád hasonlót nem szül már soha De csak nekem, csupán az én lelkemben Voltál ilyen, és amit vesztettem - Bár égető fájdalma óriás - De azt nem nyerheté el senki más.

Rohan velem vigan Füstölgő gyorsvonat, Gond, bú, amennyi van, Mögöttem elmarad.

Elhervad a rózsa, lehull a levél! Ezért születünk hát, ez az életi cél? Csak eddig a pálya, semmit se tovább, Vagy itten az ember csak öltözik át? Mi itten örök: a halál-e vagy a lét? Hol itten a kezdet, hol és van-e vég? Mi itt a csalódás, hol itten az álom, Vajh innen-e, avvagy túl a határon?

Ledér pillangó a betelt vágy; Hálátlan és hamar feled. Sokszor tovább emlékezik rád, Ki hőn sovárgva egyszer meglát, S aztán - nem is szólhat veled.

Az állatokban is, ha nyár, ha tél, Hozzánk az isten példákkal beszél.

Nincs is édesb elki élvezet, Mint megfigyelni a természetet, Tanulni tőle filozófiát: Mienk, mig elfeledjük, a világ!

Ami él, mind elmúló. Csak maga a mulandóság, Az az örökkévaló.

Földi lét - tünő árnyjáték.

Midőn ajkak csókban egybeforrnak, Égő szívek egymáson dobognak, S elfeledjük, hogy van mulandóság: Az ilyen perc: örökkévalóság!

Nem cselzövény szerezte e hazát, E hazáért nem csalni - tenni kell!

Gyülemlik a holló, varjú kavarogva. A cinege fázik a tüskebokorba'. A kerti haraszton zokogja a szél: Elhervad a rózsa, lehull a levél.