Vers
Éppoly sebezhető a szikla,
mint rózsatőn a rózsaszál,
és az oly mozgékony homok ma
lábunk alatt reszketve vár.
Eltűnhet bármely pillanatban
minden, akár egy tünemény,
s maga a föld is oly szokatlan,
hogy nem csábul el a remény.
A szép fényes katonának Arany, gyöngy élete, Csillog, villog mindenfelől Jó vitéz fegyvere; Szép élet! Víg élet! Soha jobb nem lehet! Hopp hát jöjjön katonának, Ilyent ki szeret!
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék.
Neked babuskál mindegyik levél,
amely szerelmes ujjaidhoz ér,
ha végül végig egy leszek veled:
szerelem-nyár, szerelem-őrület
láng legyen testünk és láng a ruhánk,
ahogy maga az isten szabta ránk...
Kardról lehull a hüvely És a lélekről a mell, Nem liheghet szűntelen: A szívnek béke kell.
Szirten tűnődni ár s dagály felett, Kószálni erdők árnyas, mély során, Hol más világ csodái rejlenek, S halandó láb nem is járt még talán, Felkúszni bérc járatlan oldalán, Hol a vadonnak vadja csörtet, és Lenézni habzó vízesésre, lám: Ez nem magány, - a Természet mesés Országával való meghitt beszélgetés.
Szerelemből frigy, borból lesz ecet - E józanító bús, fanyar ital, Eltűnvén annak mennyei zamatja, Ez unt ízével a torkot maratja.
Űzött a gyönyör, mely fosztogat, A rontás volt tündöklése. Eljátszottam ifjúságomat, Kellett a nők ölelése, Ám hűtlenség tőrdöfése Okán csaknem a sírba estem: Kész vagyok a vezeklésre. Istenem, mért hagytál el engem?
Adj poklot, Istenem, s adj mennyet is, hogy félúton az ördög megkísértsen, hogy angyaloddal a rontást kivédjem, hogy eltaszíts, s hogy mégis megsegíts...
Rontás... megsarcolt álom... - benned semmivé lettem - egy vágy adósaként te itt maradsz mégis közted és köztem.
A világ nem azért van, hogy okoskodásaink tárgya legyen (...), Hanem azért, hogy szemléljük, és eggyé váljunk vele...
Annyi emlék - s e kedves helyem Mi okon most mégis idegen? Szemem a távolba téved el, Csalogat valami innen el...
Szerelmi vágy, szerelmi álom Emléke, fénye űz feléd, Keresem az elvesztett édent, Remények, álmok édenét...
Már-már tükörbe sem tekintek,
ködkép leszek, bizonytalan
árnyéka tűnő éveimnek.
És elfelejtem önmagam...
Facebook
Pinterest