Oláh András

Szívemben elpusztult a hős minden álmom bizonytalan a szó mérge régi ismerős - beléhaltak már annyian.

Nem ismerlek - csak a hibáidat tudom - lekéstelek de annyi mindent lekéstem már
hallgatom misztikus szerenádját az ősznek felforgatom a temetőket s ha újra engedélyt kapok hozzád: majd megtanullak.

A viszolygó érzés szívemben egyre nő a kifosztott múltból nem fakad több erő
a tünékeny fényben már semmit sem látok csak egy lekaszabolt és kivérzett álmot.

Megtanultad az önzést egészen tudsz semmit sem felejtve élni és nem akarhatsz mást mint elfelejteni mindent.

Benned vacogtam hideglelős lázban hiába öleltél - belülről is fáztam -
hűtlen voltál hozzám lettél világ rongya - a tolakodó csönd alkunkat megrontja -.

Meddig él a vágy s a vágyban a félnótás remény meddig él meddig él az emlék és emlékedben meddig élek én.

Egyszer már hozzáadtalak a veszteségeimhez mégis emlékeim közt bolyongsz szüntelen vétkezésben.

Elloptad tőlem az arcodat csak gipsz vagy és márvány csak menny és kőpokol mégis téged kereslek szakadatlanul.

Hittem hogy veled tenyerembe zárom a világot de a mámor lassan cinikus szavakká savanyodott s tekintetedben fölvillant a kivégzőosztag gyilkos sortüze.

Ami elveszett azt nem kell már keresni maradok holttérben egy kifosztott senki
borgőzös emlékek táplálják a káoszt hozzáálmodlak egy másik éjszakához.

Lehunyt pilláid mögé rajzoltam kusza álmokat s hogy megnyugtassalak szívem dobbanásával magammá visszhangoztalak.

Vágyaink pusztulóban szívre szív alig dobban fogoly vagyok hiányodban.

Idegen test voltál - keresztfa s nem oltár - álnokul mégis a hűséggel zsaroltál a béke törékeny (csak ennyit értem el) azóta nem is vagy - csak bennem létezel...

Mint széllel az esőcsepp úgy harcolsz velem múltunk söpröd össze amíg megérkezem
lettél eltékozolt idő megunt kegyszer a szél majd rád talál és visszafúj egyszer.