Vers
Mert törvénye van itt az életnek, a sorsnak, mert a holdtalan éj majd megleli a holdat, mert minden mély apály új hullámot dagaszt, mert szélnek kell a fa, szellő a leveleknek, mert annyi kín után mosolyod rámvetetted, mert múlóban a tél meghozta a tavaszt!
Mezőkön, pipacsok közt, tengeri szivacsok közt, a nyárban, a tavaszban, esők, ha lassan esnek, akarva-akaratlan mindig téged kereslek.
Most tél az emlékezetem, most ősz, most nyári ragyogás - Minden tavasz így lesz nekem mostantól éjbe fordulás.
Kertem nárcisokkal Végig űltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fűszerezted azt.
Szerelem volt a neve régen, Tavaszban, éjben vagy mesében, Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves, Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.
Hadd fusson a gyermek álmok fuvallatán Csapongva illanó arany lepkék után! Legyen, mint a tavasz, vidám tekintetű, Kis ajka zendüljön, mint égi csöngetyű! Harmatos bokrétát hadd tépjen a mezőn! Hajolj le, csókold meg, öleld szívedre hőn! Becéző szeretet övezze fürtjeit - Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!
A csönd csendjével susogja a szám, az esővel esengem szaporán, a hóval, mely szűk szobád ablakán bedereng s - álmomban, s álmom után, tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám és őszi éjszakán gondolj reám és téli éjszakán gondolj reám.
Fuldokolok a tavaszban. Fáj a szívem, hogy tavasz van. Hát mégis föltámadt a rég volt? Csöndesen rám szédül az égbolt.
Vannak nők, akik egy életen által
Kísérnek minket szomorú varázzsal,
Mint hideg fényű, messze csillagok
Örvények közt a gazdátlan hajót.
Nők, akik mindig, mindig velünk vannak,
Fanyarbús illatát az új tavasznak
Ők küldik és az őszirózsa gyászát,
Gyötörnek mély emlékek távolán át.
Ifjú boldog évek, Drága szép napok - Tavaszi vizekként elfutottatok!
Valamely Isten-fejen állok,
Mert így birom a birhatatlant,
Mert így birom el a szivemet,
Ezt a jó és mégis rossz katlant.
Állok, várok, nézek riadtan,
Sehogysem bizok az Időben
S a fájdalmaim kiömlenek
Áradt tavasz-vizekként bőven.
A te fácskáid télben, éjszakában És Isten irgalmában állanak. És ennyi minden, amit te tehetsz, És ennyi minden, amit tehetünk: Papírral, ronggyal és remegő kézzel Itt-ott egy fácskát bekötözgetünk. A rossz hírek, a hiába-betűk Összeszövődnek téli takaróba, A rongy, a papír és a Kegyelem, Ha érünk új tavaszt - Tündérkéidet tavaszig megóvja.
Ragyogva int felém a távol,
Hívó dalt vélek hallani,
Úgy csal, úgy von, úgy visz magával
Egy legyőzhetlen valami!
Ah! a tavasz lehelletére
E nyugtalan vágy megragad.
Ilyen sóvárgás viszi délre
A tovaszálló madarat!
Az idő zsákja, hidd el, bőkezü!
A bölcs kezébe drága kincs potyog.
S hidd el, az emlék mind csalfa barát!
Szeresd a nyárt, őszt, telet és tavaszt!
Becsüld az időt és kedvesed ölét!
Késő bánni, mit kedved elszalaszt.
Facebook
Pinterest