Reményik Sándor

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő leng utána...

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj, Hidegen hagy az elhagyott táj, Hogy eltemettük: róla nem tudunk, És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindig búcsúzunk.

Hol mérgezett, fekete vér szivárog, Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést, S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon, Letépi mindíg-újból a kötést.

A fordítás, a fordítás - alázat. Fordítni annyit tesz, mint meghajolni, Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni, Valaki mást, nagyobbat átkarolva Félig őt vinni, félig vele menni.

Istenem, add, hogy ne ítéljek - Mit tudom én, honnan ered, Micsoda mélységből a vétek, Az enyém és a másoké, Az egyesé, a népeké. (...) Mi olyan együgyűn ítélünk S a dolgok olyan bonyolultak.

Ne várj nagy dolgot életedbe, Kis hópelyhek az örömök, Szitáló, halk szirom-csodák. Rajtuk át Isten szól: jövök.

Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla, Lépcső, min felhalad valaki más, Ekevas, mely mélyen a földbe ás, Ám a kalász nem az ő érdeme.

Viszontlátásra, - mondom, és megyek. Robognak vonatok és életek - Bennem, legbelül valami remeg. Mert nem tudom, Sohasem tudhatom: Szoríthatom-e még Azt a kezet, amit elengedek.

Eredj, ha gondolod, Hogy valahol, bárhol a nagy világon Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, Eredj... Szállj mint a fecske, délnek, Vagy északnak, mint a viharmadár, Magasából a mérhetetlen égnek Kémleld a pontot, Hol fészekrakó vágyaid kibontod. Eredj, ha tudsz. Eredj, ha hittelen Hiszed: a hontalanság odakünn Nem keserűbb, mint idebenn.

Egy arc derűje lelkembe ivódott: Őserdő fáiba a napsugár. Tegnap volt, vagy százezer éve már: Én nem tudom. Én azt tudom csak, hogy lement a nap, Egemről egy mosoly leáldozott.

A boldogság oly egyszerű dolog. Ma még. Csak ne nézném a holnapot.

Ti megbecsültök minden rendet, Melyen a béke alapul. De ne halljátok soha többé Isten igéjét magyarul?! S gyermeketek az iskolában Ne hallja szülője szavát?! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!

Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba. A szűk szobában is terem öröm, Gyúl apró gyertya ínség éjjelén, Ó csak ne legyen sorsom bús közöny...

Nem a mi dolgunk igazságot tenni A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.