Reményik Sándor

Mikor a bűntől meggyötörten A lelkem terheket hordozott, Egyszer csak könnyebb lett a terhem, Valaki értem imádkozott.

Már megtanulok én is síkraszállni, S nem hajigálni kő helyett kenyeret, S lenni kőszírt, mely int és fenyeget, Kőszikla, mit meg nem ingat semmi. Kőszikla, min a csákány eltörik.
Ó, de belül fáj keménynek lenni!

Hadd nézzelek ma: tán utolszor látlak - Szerető, forró, könnyes irigységgel - Egy percig még - azután elbocsátlak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek - Versben, s mindennapi beszédben Csak a szükségeset beszéljem. De akkor szómban súly legyen s erő S mégis egyre inkább símogatás: Ezer kardos szónál többet tevő. S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem.

Utánam honvággyal tekintenének Az ajtók mind, és mind a pitvarok, Szeretnék mindent, mindent magammal vinni - És mindent itt hagyok.

Az élet szálán ott a sorscsomó És meg nem oldja hit, tudás, erő, Bár eszmék rendje tűnt miatta le S a semmiségből újra visszajő.
Bár ostromolták roppant rendszerek, Rajta minden hatalmuk megtörött, A megoldások sora végtelen S reménytelen - mert a csomó örök.

A porba vegyül könnyünk, vérünk. Jajunk a végtelen felissza, Mi nem jövünk ide vissza.

A holtom után ne keressetek, Leszek sehol - és mindenütt leszek.

Nem ravatalos szűk szobában: Ott fent feküdt, a hegytetőn. Tavaszi szél suhant felette, Nappal a napfény nézegette, Éjjel a csillagok, merőn.

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. Szomorún indult a kapu felé, De onnan visszafordult: "Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó volna még; Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenül, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn, Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot." S felelt az Úr: "Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

Szívembe boldog, könnyű, tiszta csend. A szavam gáttalanul száll és cseng.
S belül hang nélkül így esedezem: Ne találkozzunk többé sohasem.

Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtáig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Aztán elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótlanul gondolattanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába.

Egyformának lenni mindenkihez: Emberfeletti nagy szív kell ehhez.
Én a szívemet szétszakítottam, Ahány darabja, annyifele van.
Pár rongydarab jutott mindenkinek, - És nem jutott az egész senkinek.