Jatzkó Béla

Ahogy adod: a hozzámsimulásod, lendületeid, habozásaid, ahogy magad a bőröm alá ásod, ahogy a karod húz és eltaszít, ahogy olvadsz és oldasz az öledben: ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.

Éljen minden, ami érdektelen, amire nem kell odafigyelnem, amire úgy meredhet a szemem, hogy közben téged les a szívemben! Megfordítottad bennem a világot: kifelé nézek és befelé látok.

Mert velem vagy jól és csak velem, - mert küzd bennem gőg és félelem: mert aki jön, el is tud menni, mert nem lehet mindig csak nyerni, mert a vesztesnek nincs kegyelem, - alig merem megismételni, hogy úgy szeretsz, ahogy szeretem.

Ami csak létezik, másból keletkezik: magból lesz a virág, gubóból a selyem, ködökből a világ, - miből a szerelem?

Amikor a legizgalmasabb, a mi sztorink is félbeszakad: "következik"... "a legközelebb"... - mint a folytatásos regények. Jaj, hogy imádom az életet, jaj, hogy utálom az enyémet!

Én téged magadért szeretlek, nem kozmetikai szereknek reklámaként. Ha összekented az arcodat, fogj egy kleenexet és töröld le: úgy vagy a legszebb, ahogy az Isten megteremtett.

Mezőkön, pipacsok közt, tengeri szivacsok közt, a nyárban, a tavaszban, esők, ha lassan esnek, akarva-akaratlan mindig téged kereslek.

Látlak mással. Vele is olyan vagy, mint velem? Örvénylő folyam? Úgy fogadod, mint engem, az öledben? Ölelni nem, - s most ölni volna kedvem.

Velem maradtál, - történjék akármi, gazdag vagyok, s immár kifoszthatatlan.

Ki is sejthetné azt, amit eddig magunk se tudtunk, vágyunk új vallomásait, sok gyönyörűszép titkunk? Újjászületünk, éjre nap: te általam, én általad.