Fernando Pessoa
1888. június 13. — 1935. november 30. portugál költő
Emlékem van egy Hazáról, amely mégse Az, mire korábbi eszmélő lényem Vágyott, csak az ütős kín jut nékem, Tör-zúz a fájdalom hullámverése.
Elég léteznünk ahhoz, hogy egészek legyünk.
Élni annyi, mint másnak lenni. Még érezni sem lehet úgy, hogy ma azt érezzük, amit tegnap éreztünk: ma ugyanazt érezni, amit tegnap, nem érzés - csupán visszaemlékezünk arra, amit tegnap éreztünk, élő hullája vagyunk a tegnap elvesztegetett életnek.
A világon minden rossz forrása, hogy beavatkozunk egymás életébe, Akár úgy, hogy jót, akár úgy, hogy alávalót cselekszünk.
Milyen nehéz megőrizni önmagunkat, és nem látni mást, csak a láthatót!
A lényeg, hogy az ember természetesen, bölcs megnyugvással élje meg A boldogságot vagy a boldogtalanságot is akár, Érezzen, mint aki néz, Gondolkodjon, mint aki megy, S amikor örökre lehunyja szemét, jusson eszébe, bár meghal a nap, De a napnyugta gyönyörű, és szép az éjszaka is, mely rákövetkezik... Így van, így legyen...
Mélabúm a békesség maga, Mert természetes jussunk a harmónia, Amely akkor igazán jelenvaló, Ha a lélek oly önfeledt, hogy észre sem veszi, Amikor virágokat gyűjt csokorba a kéz.
A szerelem társasság. Már nem tudok egyedül járni az ösvényeken, Mert már képtelenség, hogy egymagamban kószáljak.
A világ nem azért van, hogy okoskodásaink tárgya legyen (...), Hanem azért, hogy szemléljük, és eggyé váljunk vele...
Aludj el itt a vállamon, S hogy álmodsz, legyen álmod... A pillantásodból tudom Puha odaadásod. Aludj, aludj, s álmodd, hogy élsz, És szerelem, amit remélsz.
Leheletnyi pillanat, Ugyan mi voltál nekem, Hogy bennem hagytál egy részt, Mi el nem múlik sosem?
Oly elvontan létezik a lényed, Hogy míg elnézlek, s fürkészem szemed Két szememmel, képed szertefoszlik, És nem őrzök meg belőle semmit.
Ha már miénk a gyötrelem, S még gyöngeség rendeltetett, Erőt adj hozzá, Istenem, Hogy ne mutassuk senkinek!
Dicsőség aláz s felemel; nincs igazság a hit fényében.
Ezért a magányos és néma tenger barnálló partján
Kicsivé lesz lelkem és túlteszi magát sajnálatján;
Álmodom, s szinte nem vagyok, elvesztem, mim nem volt soha,
És elkezdtem haldokolni, mielőtt még éltem volna.