Alekszandr Blok

Esténként, hogyha kihunyt már az alkonyat, én búcsút intek és várom halálomat, s rideg napoknak hajnalára ébredek, köszöntve újra kínnal teli életet.

Puszta a föld, a hold ragyog - ne hidd, hogy újra megigézel. Szívemben fagyos csillagok jégborzadálya, csendje fészkel.

Szemem ablaknál éjsötétbe mélyed, várva, hogy jön még boldog pillanat. Máshoz sodort régóta szenvedélyed. Mindegy. Én őrzöm féltett titkodat.
Szívedben mind, mi ködbe veszni látszik, csöndemben tiszta lesz, igen. És hogyha elhagy egyszer az a másik, nem vallhatod be, csak nekem.

A sors nem nékem szánta - hát mért láttam álmomban magát? Van örök álom: a lovag hölgyét álmodja egyre csak, ellenségét az üldözött, a hajlékát a száműzött, az óceánt a kapitány, rózsaszín ködöt a leány. Az én álmom más: valami megfejthetetlen, egyszeri, s ha egyszer mégis visszatér, a szívemből kiszáll a vér.

Búcsúzom jótól s rossztól minden estelen, a port elhagyni remény tölt el s félelem. De reggel újra ez, mivel találkozom: gyötör a jóság és a rosszat átkozom.

Légy, mint a füvek, bölcs, szakadj a céltalan fényóceánba, röpítsd elnyújtott hangodat nem-földi hegedűk honába.

Éjjel, patika, utca, lámpa, értelmetlen, halotti fény. Élj még húsz évet - mindhiába, akkor is így lesz. Nincs remény.
Meghalsz - s kezdődik minden újra, és nem változik meg soha: jegesen gyűrűző csatorna, éj, utca, lámpa, patika.

De egy vidám ifjú talán majd ezt mondja rólam egykoron:
Bocsássuk meg komor valóját, Tán ez mozgatta valaha? Hisz csupa fény volt, csupa jóság, A szabadság diadala!

Ásd be magad, maradj magadnak, Ki gyűlölöd, ha fény ragyog, Ki a jövendőt látni vak vagy, És a jelent megtagadod.

Oly ismerős vagy, mintha hajdan éltél is volna már velem. Másoknál, otthon, utcazajban meglátom arcod hirtelen. Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem, ott vagy te, bárhol is legyek.