Garai Gábor

1929. január 27. — 1987. szeptember 9. magyar költő, író, műfordító és kritikus

És nem köszön rám, aki voltam régen, se itt, se más, járt, járatlan vidéken; nem tiszteli a kort iíjabbik énem,
csak hajt előre, vissza jelenembe, mintha a jövendő küldötte lenne, s nem halálra szánna, de kegyelemre.

Majd kiszáll a bábból a lepke, közeleg szép nyarunk kora; fölesküszöm szelíd kezedre, hogy el ne hagyjalak soha.

Lírai költő nem tervezhet verseket, azok ihletszerűen születnek.

Lépcsőházi bölcs vagyok. Ha már megyek el, eszembe jut, mit kellett volna mondanom.

Régi józanságomat kérlelem: csak elkerülne már a szerelem! Csak kerülne - s emléktelenül nézném, a múlt a mélybe hogy merül;
nézném, hogy tűnik el egy régi kép, s nem szemét látnám, csak az ég szinét.

Úgy eltűntél most megperzselt nyaramból, mint bomlott nyáj, mely százfelé barangol. Dalol a pásztor s törli könnyeit... Folyton tudlak, így vádollak s szeretlek, a rímeim ölelőn karbavettek, és számon tartom hűtlen perceid.

De csöndes szóval eltűnődve mondom: bizalmam sarkig kitárult kapu, nem verhet rá lakatot a gyanú; ki-bejár rajta bárki szabadon. Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak!

A várva várt nagy csodák, többnyire - mire beteljesednek - elvesztik gyöngéd hamvasságukat; fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik, akár a kígyóbőrt, és nem marad más, csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei, - aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak - közönyös füst - virágok - és az "ennyi csupán az egész" görcsös kérdőjele ? kunkorodik fel egy keserves ásításban.

Neved az álmatlan tengerre írom Már fodraid közt leng a szürkület Virraszt velem örökös éber áram. Sötétedik. Meghalok nélküled.

Szemünkben megnézik maguk, megnézik futtában a nők; alkalmi tükreik vagyunk, fényünkön átrebbennek ők.
És bűntelen mennek tovább, ha elkapták tekintetünk, s mi - villogók s fakók, simák - szilánkjainkra széttörünk.

Lehet, csak a hibátlan testedet szerettem, s föltárult, elengedett szépséged gyújtottam ki a szilaj szenvedély képzelt lángcsóváival? Lehet, hűséged, vadságod csupa varázsolt rongy volt, festett glória: én rádbűvöltem rajongón - te csak eltűrted jámbor hóbortjaimat? Lehet, hogy így volt. Akkor is neked köszönök mindent - s elvégeztetett. Fönntart még a tőled vett lendület. Már semmi sem leszek tenélküled.

Úgy szeretnék nagyon sokáig élni, hogy öregen is megismerjelek, mikor tüzedből már nem futja égni s én is parázslok, alig perzselek.
Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még, szemedtől ez a fény nem múlik el; magad ragyogsz akkor is, nem az emlék, s feledteted velem, hogy halni kell.

S ha százszor becsapnak és ezerszer csalódom abban kinek szívemet, mint álmából a rózsát kitakartam s ha épp az árul el kit életemmel fedeztem én s ha tulajdon fiam tagad meg és ha nem harminc ezüstért de egy rongy garasért adnak el engem barátaim s ha megcsal a reménység s ha kudarcaim térdre kényszerítenek és elátkozom már, hogy megszülettem s ha csak a bosszút hizlalja a hála híveimben, s ha rágalom kerít be - akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Mióta szeretlek, eszméletem minden percében rád emlékezem, álmomban is te őrzöl meg talán, rólad tudósít munka és magány, veled lep meg hajnalom, alkonyom, s hozzád megyek, ha tőled távozom.