Vers
E könnyek, melyek fel-feltörnek, Úgy kínoznak és elgyötörnek, A mosolyunkat megtapossák, De lelkünket tisztára mossák.
Fut az idő és elsodor vad árja Minden gyönyört és minden bánatot; Mindazt a sír örök sötétje várja: Mit a lét múló fénye áthatott, A gyermek férfivá sietve érik, Gyorsan redőkbe süllyed mosolya... Jövőm' a szem hiába látja végig: Húsz éves többé nem leszek soha!
A boldogság akkor jön, ha nem várjuk. Fehér fátyla a lelkünkre borul. Észre se vesszük, csak, - ha tovaröppent. S akkor: siratjuk balgán, botorul.
Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú, A rozsda-álom lepte meg; De tart a harc... a kard s az ágyú Helyett most eszmék küzdenek.
Egykor, régen, haj de féltem, Ha temetőkertbe léptem! Vége már a félelemnek: Nagyapóék itt pihennek. Testem, lelkem hogyha fáradt, Ide jőni érzek vágyat; Ide jövök este, reggel, S beszélek az öregekkel.
Szép a szép szemek haragja, Mint villám s az éj, Ah de édesebb a béke, Megbékülni kéj.
Immár gyógyulok, A fájdalmam is mind mélyebbre rejtem. Immár mosolyogni megtanultam újra És aztán rendre szépen elfelejtem.
Az éhező s a torkig jóllakott Könnyen felejt ős-parancsolatot.
Szeretem a szemed!
Az ilyen szemekben koldul és kántál
napfényt koldul a hold, napkrajcárjait csörgeti - még! még! -
százezer napraforgó
Az ilyen szemekben
fekete tulipánok
párbajoznak örökké:
kardjuk csöngése puha csönd,
cseppenként elhullajtott vérük
hajnali harmat, lila árnyék
árvácskás szemedalján,
- hogy szeretem a szemed!
Facebook
Pinterest