Ignotus

Egyre-kettőre lekopik rólam, Amit tudtam, amit akartam Magam is alig emlékszem magamra, S mire meghalok, rég meghaltam.

Várnod egy jelre, várnod egy szóra; Egyszer egy héten egy lopott óra S ehhez vesszőfutásban érned: Ezt adhatom, szegénykém, néked.

Azt akarom, hogy rámszorulj, Azt akarom, hogy sírj utánam, Azt akarom, ne menj tovább, Azt akarom, maradj meg nálam,
Azt akarom, halkan nevess, Azt akarom, szavad elálljon, Azt akarom, szemmel keress, Azt akarom, a szived fájjon.

Ki mást csak néz is, engem nem szeret.

Ellenségem a fehér gyöngy, Árulós a sima bársony - Zsákruhába öltöztetlek, Nehogy más is szépnek lásson.

Nemcsak annak van igaza, aki erős, hanem az az erős, akinek igaza van.

Viccel elütni olyasmit szoktunk, aminek igazságát átértjük ugyan, de az érzésünk, előítéletből, nem tud megnyugodni benne.

Olykor a nap egy percre fölragyog, Aztán megint köd ül a bérc felett - Légy oly vidám, amily bús én vagyok - Isten veled.

Úgy lennem úrnak magam fölött, ahogy a természet úr fölöttem: ez a civilizáció.

Különbözöm, tehát vagyok!

Azt akarom, add meg magad Kegyelemre vagy pusztulásra, - Azt akarom: engem szeress, Azt akarom, ne gondolj másra.

Gondolja meg minden megunt kedves és elhagyott barát, hogy senkinek a szívébe a lelkiismereten át visszajutni nem lehet.