Vers
Hideg sötét az én világom, S a te szerelmed oly meleg! Tüzét, fényét e csillagnak még Nem olták ki az emberek Még mindig ott ragyog előttem... Álmodjál szépeket felőlem.
Még hány esztendőt élhetek?
Vagy hány hónapot, hány hetet?
Tán napokat. Csak perceket?
Csak azt tudnám hogy érdemes:
Ha lelkünk szenvedő, nemes,
Vagy ha az élet kellemes?
Ha volna a világon egy érdemjegy A szeretet és kitartás babérja, Egy volna csak, ki megérdemelné: Egyedül az édesanya.
Oly dicső a halál künn a csatatéren, Hogyha meg kell halnom, ott múljon el éltem! Ott porladjak én el, habár sirom felett Nem lesz is nevemet hirdető sirkereszt!
Szeretlek, mint egy elhagyottat Egy másik elhagyott szerethet. Ahogy vergődő fájdalom csak Képes szeretni: úgy szeretlek.
Itt-ott megbújva dacol még a hó, Mint félrebillent, összetört hajó. De másutt táncot jár a napsugár S az alvó erdőt csókkal illeti. A márciusi langyos napcsudán A hóvirág szirmát készítgeti, S mint erdő szüze - bár rejti magát -, Ő hirdeti a tavasz hajnalát.
Ezer titok közt fázva, gyúlva botlunk, bukunk mindannyian. Mind látomány lenn, ami durva s a láthatatlan az, mi van.
Vágyaid elérhetetlen Tartományba vonzanak; Az, mi után futsz epedve, Csalfa, tünde fényalak, Egy sugár a nap szeméből... Büszke diadalmosoly, Mely a sirvafutó felhőn Megtörik, - de nincs sehol!
Facebook
Pinterest