Vers
Folyton feledjük, milyen magányos is tud lenni, ha utazik, az ember. Elbúcsúzik, vodkát iszik holdfénnyel a városi bárban s az idegen rakparton önmagával találkozik a szélben.
Egyre-kettőre lekopik rólam, Amit tudtam, amit akartam Magam is alig emlékszem magamra, S mire meghalok, rég meghaltam.
Szenvedni elkerülhetetlen, Szeretni tisztán: megistenülés, Meghalni szép - S a Kifejezést meglelni mindezekhez, Megtalálni a felséges Igét: Az Igét mindezekhez: A Béke ez.
Várnod egy jelre, várnod egy szóra; Egyszer egy héten egy lopott óra S ehhez vesszőfutásban érned: Ezt adhatom, szegénykém, néked.
Vergődő testem fájások hona,
Zilálja, tépi vad zenebona,
Csúf macskazenével szerenádoznak ők:
Tűhegyen trillázók, dorongon dörmögők.
Hányféle fájás! Egy fájás-farsang!
Egyik nyivákol, a másik harsan,
Ez kínnal sziszeg, az váddal nyerit,
Fölverik testem hült rejtekeit.
Repül az ember, s alig tűr vitát, Új életforma, új hit, új világ Születik itt a technika jegyében. De elborulok, hogyha nézem: Az ember-szellem veszti fényét, Becsét a nemesb ember-érték, Pilóta üli a gépmadarat, Euklid szárnyal, Plátó lemarad.
A verseket át is kell élni. Szenvedni kell érteik sokat. Könnyekkel kell végigöntözni az összecsengő sorokat.
A boldogság, az néma jószág. A boldog költő hangtalan. Akkor beszél a költő lelke mikor halottja, gyásza van.
Életet keresek S köröttem a szívek: csupa árnyék, Mintha néma harangok közt járnék. Ütöm, ütöm. Csak ha fájnak, élnek. Amerre én járok, búg az ének: A nagy harangjáték.
Előttem örök, nagy asszonyvoltod A homályos, szent őstenger terül Titokzatosan, érzéketlenül Ringat világot, életet. Meg se csobban, ha fejem lehajtom Rövidéltű férfi én, a parton És beleszórom véres kincsemet.
Köröttem furcsa, titkos láncban S földöntúli lázas táncban A percek lejtenek. Én nézem őket kérdő szemmel, Kíváncsian és félelemmel: Vajon mit rejtenek?
Félig én már át vagyok. Úgy nézz rám, ha elmegyek, Látsz-e újra engemet, Azt te már nem tudhatod.
Facebook
Pinterest