Vers
Beláttam: fontos ügyeiben nem dönt szabadon az ember - erről ismerszenek meg. Akarat, ész, ilyesmik - amiket úgy szeretnek belékeverni - szép, szép, csak épp a lelked ellen - vagy nevezd, aminek akarod - nem tehetnek semmit, vagy szinte semmit. Persze, komoly kísértés szabadnak lenni... Másrészt nem rabság minden érzés?
Minden elmúlik egyszer, de hogy mindezt a sok kínt - elég nézni a tévét: az úttestre folyó vért, kiégett szobabelsőt - vagy akár az egérét a macska karma közt - ezt menti, hogy leforog mind nyom nélkül valami kozmikus lefolyóban?
Gyorsan fogyó időmben úgy lakom,
mint égő házban, az utolsó ép sarokban.
Mindjárt bedől a tűz az ablakon,
ágyam előtt a keskeny rongyszőnyeg lángra lobban.
Mint akit álmában már-már beért
a gyilkos, reszkető kezem hiába zárat,
rést keresgél a lét falán, s egyszerre épp
itt benn, az én agyamban nyílik a vészkijárat.
Voltam valaha. Már élő emlékezet sem, írás sem őrzi rég a nevemet. A múltba, a világon tátongó résbe estem, amely benyeli majd a földet s az eget.
Most mondd: ha már csak egymást öli két ember, nem jobb, ha válik, mint valami vétlen bűn örökét hurcolni mindhalálig, mikor a végső perc mécseseként egy gyűlölt arc világlik?
Az ózonpajzs lyukas. A szénmonoxid szunyogfelhő-lepel alatt kimérten izzik kevés időnk, kiszáradt, lázas szájként reped a földfelszín fakón. A gabonaövezet csúszik észak felé, a búzatáblák helyét gyapot hódítja el rendre. A sarki jég homályos tömbje mállik, duzzasztja a vizet, a túlkelt óceán a partra árad... Majd akkor, ott! Szeles szállásainkon, étlen, mi, egynéhány túlélők, a szabvány szenvedésben mind egyformák leszünk. Igen, majd nemsokára.
Május: amerre nézek, folyik a zöld pazarlás. Világosan-sötéten ragozza az alapszínt fű-fa. Egész sor zöld körmű kéz tolakszik a lucfenyő sötétjén: harsány idei hajtás. Az árvácskák: ovális ékszerbolt, sárga bársony alátéten lilásfekete denevér- melltűk sora sötétlik.
A növény is érez, mint olvasom, nem egy kísérlet bizonyítja: könnyen azonosítja társának gyilkosát a sárga papucsvirág vagy a fejessaláta, s elhúzódik előle hangtalanul sikítva.
Miért nem kell senkinek az igazság? Mért gyűlölik? Ma is, egy nő mivel jön? Zöld barackot kapott."Addig örüljön" mondom neki, "amíg zöld. Amit ott lát a ládában - lángfoltos-sárga, nedvdús, olyan hibátlan, mintha festve volna - ma még csak egy szeplő van rajta - holnap? A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús. Dobhatja ki. (...) Mint ahogyan a nyár ahogy jön, már megy is." Én nem tudom, mért rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt. Én csak elfogadom: ez a szabály.
Mikre vissza nem emlékszik az ember, mikor már arra sem, hogy hova tette a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt!
Két hete nem esett... Micsoda nyár! A bőr ragad, a vászon összefonnyad, rohad minden puhán, mint egy kiolvadt mélyhűtőben. A metszett cseh pohár- készlet a Vasedény kirakatában, ahogy nagy tűkkel dobálja a nap, mint hajnali fejfájás, hasogat. Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam folyékony kőbe süllyed, menten elnyel, azt hittem.
Taposs le mindent telhetetlen talppal, Csak törj előre - önmagadnak! Mindenki ördög; nincs ott fent se angyal. Te se légy jó, mert szétszaggatnak.
Facebook
Pinterest