Rakovszky Zsuzsa

Egy darabig minden úgy ment tovább, mint addig, vagyishogy persze rosszabbul, ahogy az már lenni szokott: ha valami nem javul, akkor romlik.

A művészetben nem szégyen a meztelenség. Vannak szobrok és festmények, a leghíresebbek a világon, mindenféle régi isteneket és istennőket ábrázolnak, és azok is meztelenek. Éppen azért festettek annyi istennőt a régi festők, mert az emberi test szépségét akarták ábrázolni, és akkor még csak így lehetett, de most már nem kell ürügyet keresniük.

Igazából is zöldne látszik az ember bőre, ha egy fa alatt áll, és mi csak hisszük azt, hogy mindig rózsaszín! Pedig ha például kék napernyő alatt ülünk, akkor kék lesz... ha meg a fák alatt, akkor zöld... És az ég sem kék igazából, csak annak látszik!

Ez az egész angyal- és Jézuska-dolog csak jelkép - nem hazugság, csak jelkép, az egymás iránti szereteté, amely arra késztet bennünket, hogy ajándékot adjunk egymásnak.

Amióta az eszét tudja, csakugyan örökké szerelmes: egy fiúba, akit egy pillanatra látott a buszról, egy fényképbe, amelyik pár hétig kinn állt a fényképész kirakatában, Dobó Istvánba az Egri csillagokból, és valakibe, akit csak úgy kitalált magának.

Aznap reggel, amikor arra ébredt, szerelmes belé - valamit álmodott vele, hogy mit, arra már nem emlékezett, de az ébrenlét első pillanataiban még érezte az elvonuló gyönyör utolsó hullámát, és egész nap vele maradt valamilyen boldog és tárgytalan izgalom - az élet hirtelen megint izgalmas és rejtelmes lett.

Fakó zseblámpafény erőlködik, hogy kimentsen az éjből valamit. Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs. A múlt kihamvadt évtizedeit villantaná törött tükördarab. Ahogy a kő fölött beforr a hab, ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vízen - a végén ránctalan nemlét marad, mintha sosem lett volna semmi sem.

Biztos voltam benne, hogy megjelensz, egymásba botlunk és én tudni fogom megcáfolhatatlanul: Te vagy az. Kerestelek.