Rakovszky Zsuzsa

Beláttam: fontos ügyeiben nem dönt szabadon az ember - erről ismerszenek meg. Akarat, ész, ilyesmik - amiket úgy szeretnek belékeverni - szép, szép, csak épp a lelked ellen - vagy nevezd, aminek akarod - nem tehetnek semmit, vagy szinte semmit. Persze, komoly kísértés szabadnak lenni... Másrészt nem rabság minden érzés?

Csak érteném, csak tudnám legalább, hogy kezdődött, mi hozta létre - a társadalom? a család? Isten? hogy megpofoztak négyévesen? - ezt a fekete lánc- reakciót, a rosszat...
Olyan mindegy ugyan. A lavinát elindíthatja bármi: görögjön életek sorain át... Hogy képzeltem: talán mi...? Csúszik velünk is lejjebb a világ - ki bír útjába állni?

Az ózonpajzs lyukas. A szénmonoxid szunyogfelhő-lepel alatt kimérten izzik kevés időnk, kiszáradt, lázas szájként reped a földfelszín fakón. A gabonaövezet csúszik észak felé, a búzatáblák helyét gyapot hódítja el rendre. A sarki jég homályos tömbje mállik, duzzasztja a vizet, a túlkelt óceán a partra árad... Majd akkor, ott! Szeles szállásainkon, étlen, mi, egynéhány túlélők, a szabvány szenvedésben mind egyformák leszünk. Igen, majd nemsokára.

Május: amerre nézek, folyik a zöld pazarlás. Világosan-sötéten ragozza az alapszínt fű-fa. Egész sor zöld körmű kéz tolakszik a lucfenyő sötétjén: harsány idei hajtás. Az árvácskák: ovális ékszerbolt, sárga bársony alátéten lilásfekete denevér- melltűk sora sötétlik.

A növény is érez, mint olvasom, nem egy kísérlet bizonyítja: könnyen azonosítja társának gyilkosát a sárga papucsvirág vagy a fejessaláta, s elhúzódik előle hangtalanul sikítva.

Miért nem kell senkinek az igazság? Mért gyűlölik? Ma is, egy nő mivel jön? Zöld barackot kapott."Addig örüljön" mondom neki, "amíg zöld. Amit ott lát a ládában - lángfoltos-sárga, nedvdús, olyan hibátlan, mintha festve volna - ma még csak egy szeplő van rajta - holnap? A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús. Dobhatja ki. (...) Mint ahogyan a nyár ahogy jön, már megy is." Én nem tudom, mért rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt. Én csak elfogadom: ez a szabály.

Két hete nem esett... Micsoda nyár! A bőr ragad, a vászon összefonnyad, rohad minden puhán, mint egy kiolvadt mélyhűtőben. A metszett cseh pohár- készlet a Vasedény kirakatában, ahogy nagy tűkkel dobálja a nap, mint hajnali fejfájás, hasogat. Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam folyékony kőbe süllyed, menten elnyel, azt hittem.

Mikre vissza nem emlékszik az ember, mikor már arra sem, hogy hova tette a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt!

Szólj már rám ne nézd el némán hogy megcsalódjam időben légy kegyetlen ne hagyj remélnem újra rohannom esztelen kört fáradt vagyok ne engedj.

Már augusztus megint, az ég napszúrást ontó tompa gyöngyház. (...) Vattacukor hőség az utcán, minden áttetsző, olvadékony. Fagylalt folyik, hideg gyöngycseppek égnek izzadt bőrön, ingek tapadnak. Sötét udvar kútjából a tévéfilm hangjai, mert nyitva minden ablak.

Még jó, hogy esni kezd: egyszerre itt a zordabb, komoly, tevékeny évszak. Rohanni, buszra szállni lehet, kapkodni és kapaszkodni. Hajszálnyi kétely marad csak vissza: fontosságom fogyása.