Rakovszky Zsuzsa

Ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége, vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek, a sérelem sérelmet szül, a seb sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett szoknyából vetkező, a múltjából kilépne, s azt mondaná: "Igen, én ezt tettem veled, ahogy mások velem: bocsáss meg érte!"

Pont olyan vagy, amilyennek megálmodtalak. Nem vagy szép, nem a szó szoros értelmében szép. A lelked az, fájdalmasan.

A beteljesületlen vágy kínjánál csak a beteljesült vágy csömöre kínosabb.

Éjszaka mintha az egész világegyetem nem lenne egyéb, csak egyetlen nagy, fekete szemrehányás: miért nem alszol?

Azt képzeljük, a hajunknál fogva ki bírjuk rángatni magunkat a boldogtalanságból! Pedig mindössze arra vagyunk képesek, hogy ide-oda tologassuk a különféle nyomorúságainkat!

Az embert annyira becsülik, amennyire önmagát becsüli!

A képeknek is megvan az a hatalmuk, mint a szavaknak, azok is képesek erőszakosan átlökni a helyzeteket a valóság és a képzelet közötti kényes határon.

Nem olyan emberekre van szüksége a társadalomnak, akik csak gyűjtögetik maguknak a tudást, mint a fösvény az aranyát, hanem igenis olyanokra, akik tudják, mi a kötelességük azokkal szemben, (...) akik nem tudják otthon csak úgy leemelni a szükséges könyveket a zsúfolt könyvespolcról.

Muszáj mindig annak történnie, amire az előzmények alapján számítunk? Nem történhetne egyszer, véletlenül, valami más? De hát nem történik.

Aki lépten-nyomon megszegi a szabályokat, az legalább megpróbálkozik egy kis képmutatással - az sem túlságosan rokonszenves, de mihez kezdjünk a gonosz hajlamoknak - a mohóságnak, irigységnek, az ellenfél gyűlöletének és a sárba tiprása iránta vágynak - azzal a leplezetlen, már-már ártatlanul szégyentelen kimutatásával, ami manapság dívik? Én, ha már választani kell, inkább a képmutatást választom, azzal mégiscsak könnyebb együtt élni.

A világot úgyse tudod megváltoztatni, hogy jobban megfeleljen az igényeidnek! (...) Neked kell egy kis belátással lenned... egy kicsit kevesebbet várnod az emberektől... és elfogadnod, hogy ami lehetetlen, az lehetetlen!

Attól még semmi sem lesz jobb, hogy én fölhúzom magam rajta.

Ez az egész, a fák, a csillagok mind véletlenül jöttek létre, mi magunk is vakon tülekedő és lökdösődő részecskék véletlen találkozásainak a gyümölcsei vagyunk.