Rakovszky Zsuzsa

Nem jössz, pedig ha nem vagy itt, félek, nem vagyok én sem. Mint szélben öngyújtód, ha ujjaid nem görbülnek köré, kilobban létezésem távolléted szelében.

Vállamon egy madár ül és rekedt hangján azt ismétli: nem érdemes. Azt mondja: nincs jövő. A helyzetek nem változnak, csak a helyszínek és nevek. A régi bajt tövestül tépheted, csak jobb talajt kínálsz az új bajoknak. A változás: hanyatlás, mondja. A füstbe ment reménységnél csak a betelt remény a rosszabb.

Éjszaka az idő magára hagyva tesz-vesz a házban: kirágja a szövetet. Az ábécérendet összezavarja a polcon, minden vízszintes felületet porral lep - penésszel a kenyeret. A rózsát barna kóróvá aszalja. Már nincs erőm, hogy ellene tegyek. Hagyom, vigyen, ahova ő akarja.

Amint az év bankjegyét januárban fölváltottam, a kisebb címletek kifolynak a kezemből: újra nyár van, megint egyszer hóvége, újra kedd. Úgy nő tovább az élet szakadatlan, mint kötött sál, melyet a köszvényes kezek reflexmozgása nyújt, bár a mész megülte agyban többé se terv, se szándék, csak a szokás uralma.

A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba, ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse. Halott anyád a gének semmilyen cselvetése nem hozza vissza, legfeljebb az álom. Amit egynek mutat az érzések sötétje, idegen és sokféle napvilágon.

Ahogy az akna negyven éven át ott vár a sűrű gazban a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást, ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban, jéglapba zárva évtizedeket kivár a gyűlölet, a szeretet, amíg új kés sajog a régi sebben: soha nem múlik el a szeretet, ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.

Az idő, mint nyaktiló, lesújt. Múlt és jelen közt ott a vérben sikló penge. A póló, amit a szél lefújt, s most ott hever az orgonabokor tövében, nem röppen vissza a kötélre újra. S ha valaki cigarettára gyújt a szivárgó gázcső közelében, a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba, két külön kontinens a "már nem" és a "még nem".

Nem lehe csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset, olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.

Ami volt, az nem jön vissza többé soha. Az idő egyirányú utca. Örökké zuhog a jelen, s örökké száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza szempillantás alatt.

Zsineggel összekötött levelek, húsz év előtti feladóvevények, kórházból visszakapott szemüveg, fogsor... (...) Szinte minden érintésre sajogni kezd az emlékezet gyulladt foggyökere. A barna-sárga romlás kikezdte tárgy mind egy-egy ablak a még hibátlan múltra. Őrizni legalább a roncsokat - ha a fájdalom maradt csak, hát akkor azt, és legalább amíg a pusztulás szabott útját bejárja... Vagy láng és füst, aztán az ég, a szív derült, érzéstelen amnéziája...?

Az élet vége még nagyon is élet. A test, a lélek minden kétes rejtelme benne nyüzsög. Aztán a gyász egyértelmű fehéret terít a rejtelemre, förtelemre.

Szeles éjjel után reggel merő dió a kert, diólevél zöld-sárga mozaikja tömi el a csatornát. A gravitáció megránt egy pórázt, és elindul újra vissza
mind, amit fölfelé húzott a nap mágnese, most kopogva és lebegve igyekszik lefelé. Ami csak kiszakadt egymásból, most törekszik újra egybe
puha keblén a sárnak, ahol majd az esőben maguk is sűrű sárrá feketednek. Amikor a jövő vonzása már erőtlen, mágnesként kezd el vonzani a kezdet.

Első fűtés: megperzselt por szaga. Meleg szobából nézem a holdfogyatkozást: ahogy csúszó karéjban lassan fölfalja a terjedő vörös árnyék a csontszín villogást.

Voltam valaha. Már élő emlékezet sem, írás sem őrzi rég a nevemet. A múltba, a világon tátongó résbe estem, amely benyeli majd a földet s az eget.