Vers
Minden fajta írók, költők, publicisták, Tárjátok fel gyorsan nemzetünknek múltját. E gyönyörű képet másoljátok úgy le, Hogy a hitvány jelen megdöbbenjen tőle. Hirdessük, kiáltsuk ki a nagyvilágba: Hogy a magyar nemzet nem sűlyedhet sírba!
Az időből kihullt a változás képessége. Romlandó részeit szervetlen, síkos tökélyre cserélte. Mint műfog a szétpuhult arcból, vakít a fennálló kikezdhetetlen fölénye. Támadásra meg se rezzen, kioktat puszta létével, meg- és leint.
Nem élhet sokáig meg az érzelem feltételes módban: nem is külső erőtől, pusztán a - pár másodpercnyi - időtől bomlik el.
A langyos, emberi, szobányi univerzum: villanyfény, ágynemű, zsebkendők, rossz végén hernyót eresztő fogkrémes tubus... harmadnapos áztatólében harisnyahínár; a koszlott frottírköpenyben a test, áramtalanítva, a meghitt gyógyfürdő-meleg: fullasztó volt, de biztos; nyugalmas, bár unalmas. Belátható bajok, családias, menetrendszerű gyöngéd nyavalyák.
Korláttalan vagyok, definiálhatatlan, megtörténhet velem bármi bármikor, könnyű vagyok, szabad, terjeszkedem - és félek, félek.
Még jó, hogy esni kezd: egyszerre itt a zordabb, komoly, tevékeny évszak. Rohanni, buszra szállni lehet, kapkodni és kapaszkodni. Hajszálnyi kétely marad csak vissza: fontosságom fogyása.
Már augusztus megint, az ég napszúrást ontó tompa gyöngyház. (...) Vattacukor hőség az utcán, minden áttetsző, olvadékony. Fagylalt folyik, hideg gyöngycseppek égnek izzadt bőrön, ingek tapadnak. Sötét udvar kútjából a tévéfilm hangjai, mert nyitva minden ablak.
Szólj már rám ne nézd el némán hogy megcsalódjam időben légy kegyetlen ne hagyj remélnem újra rohannom esztelen kört fáradt vagyok ne engedj.
Kívánok sok boldogságot, tiszta szívből vigasságot. Sok örömet, békességet, tanító néninek sok egészséget.
Sikáld kezed Domestossal,
míg a bőröd le nem jön,
húzz le kupica kénsavat,
ha a postás rád köszön.
Gázálarcban járj az utcán,
vagy majd szkafanderbe bújj,
könyökhajlatodba tüsszents,
orrot a kazánba fújj.
Facebook
Pinterest