Balázs Béla

Túl sokat álmodtam, álmodtam rólad. Túl sokat néztem a távolba várva. Itt tartlak most a karomba zárva És nem vagy közelebb.

Vigyázzunk, mi ketten ködben jártunk. Ki tudja, mi a találkozásunk? És akik azért ölelnek, mert fáznak Megfizetnek az első napsugárnak.

Életet keresek S köröttem a szívek: csupa árnyék, Mintha néma harangok közt járnék. Ütöm, ütöm. Csak ha fájnak, élnek. Amerre én járok, búg az ének: A nagy harangjáték.

Előttem örök, nagy asszonyvoltod A homályos, szent őstenger terül Titokzatosan, érzéketlenül Ringat világot, életet. Meg se csobban, ha fejem lehajtom Rövidéltű férfi én, a parton És beleszórom véres kincsemet.

Van kettőnknek egy titkos szigetünk, De mi sem lépünk arra már soha.
Egy ajtót akkor becsuktam örökre, De ott van most is kettőnk szép lakása, Ott van mögötte.

Túl sokat álmodtam, álmodtam rólad. Itt tartlak most a karomba zárva És ölelsz és csókolsz és mindhiába. Nem férsz közelebb.

A nyelv megnevez, a film megmutat.

A filmművészet fogja talán leginkább összeszoktatni, egymás megértéséhez vezetni a népeket és nemzeteket.

Nem sikerült ma hidat verni a szomszédainkhoz? Nagy baj. De ha holnap nem fog többé árok elválasztani, akkor híd se kell majd. A holnap mindig ma kezdődik.

Örökké maradandó helyzetek nincsenek. A történelem ritkán old meg konfliktusokat. Többnyire tárgytalanná teszi őket.