Vers
Kimondatlan szavaink mérik közöttünk az időt kíméletlenül. Nézem: ez a perc is messzebbre vitt, mert nem tudtam semmit se tenni, hogy közelebb hozzalak.
Szeretem, szeret és hiába, figyelni kell egy csomó másra, S ha az érzés utat enged, valami érdek fellép az érzés ellen.
Édes, édes a szerelem, De még is csak veszedelem: A szivemet megsebzette, Boldogságom eltemette.
De jó annak, aki senkit Nem szeret, Mosolyoghat örök, fájó Könny helyett, Kinek álmát nem zavarja Semmi sem, Mert nem tudja, mily nagy kín a Szerelem!
Nincs békém, s nem szitok háborúságot, félek s remélek, fázom és megégtem, az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben, semmi se kell s ölelném a világot.
Hideg van, kabátom összehúzom.
Csak a mozdulatokra figyelek.
Hallgatás nélkül nem lenne sorsom,
ahogy megnyugvásaim sincsenek.
Ha magamra mutatok, rád nézek.
Benned keresem, aki lehetnék.
Naponta írok levelet, mégis
nélküled múlnak el mind az esték.
Távol orkán már hörögne;
Iszonyú nagyot csattanva
Az égbolt ketté hasadna,
S hullana a kénkőzápor...
Ah pokolkín-képes mámor!
És én ezt mind, mind átérzem,
Valahányszor rád emlékszem...
Mégis mindig rád emlékszem!
Csak látni ne kelljen, csak nézni édes arcát, mellén mint hegedű, ne kelljen heverni, karjában csillapodni az őrjöngés után, elviselni gyöngéd ujja vonulását, míg fölsikoltanak az elragadtatástól és sírni kezdenek a vékony húrú, boldog idegek. Mint kőedény állni inkább szeme sugarát, vakon a változásra, szerelem múlására hidegen. Csak érezni ne kelljen, látni, látszani, emlékezni, hallani, hogy sír a másik is, vonít, míg játszik, míg ölel, míg meghal egyszer.
Miért követsz, s miért követlek én? Önzéseink körhinta-tengelyén csupán a kattogás kering velünk.
Az égen szálló felhőket nézem, s te jársz eszembe,
Visszaszáll minden megtépett emlék bús képzetembe,
Megrezdűl a lomb... s a bánat árja felzajdúl bennem,
S ez únt világon egymagán búsong rombadőlt lelkem...
Eljött a tavasz, de nélküled ó nincs öröm benne.
Szeretlek. Tudom, érzem én:
Te nem lehetsz soha enyém -
Enyém csak az álom, a dal -
Szeretlek, te élő ravatal!
Virágtalan nyaram virágát
Föléd szórom - és körül szállják
Fejed a szomorú, árva dalok...
Szép temetés lesz, s én is meghalok.
Szívem csupa árny már régen -
régen, mióta te, kedvesem
elhagytál s futottál tőlem,
azóta szívemben lakik a halál
s árnyéka kihajol belőlem.
Szabálytalan, ahogy mindig szeretlek. Szétszórva és a faltól kérve féket. Ebben már nincs öröm. Próbáld megúszni. Zárj ki. Ez lesz az egyetlen esélyed.
Facebook
Pinterest