Vers
Fájva szeretni, legfőbb törvény, Igazságoknak örök szomorúja, A nagy-nagy vágynak adatott A legtöbb tövisből a koszorúja.
Mit tagadjam? - siratom és szeretem Mit tagadjam? - talán ez az igazi S ez is oktalan, de legszebb szerelem.
Könnyel mázolom be arcát, Szemöldökét vérrel festem, Sóhajt tűzök a hajába. Könnyel mázolom be arcát.
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme, Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke, A lelke-szerelme csupán értem ég, S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.
Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:
jobban küzd a gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.
Fölöttünk csak úgy kél, bukik A Nap s a napok is úgy múlnak, Szivek bénulnak s megujulnak S csak mi nem látjuk egymás arcát.
Gyöngék, gyávák, bolondok mindaketten, nem bíztam benned eléggé, s te bennem; a legnagyobb jó voltál életemben és most mégis a kevésért siratlak: minden kincs a kezdete volt csak annak, mit bűneim benned eltékozoltak.
A szürkeségben társam, Hamupipőkém lett. Sorsunk rémeivel Némán viaskodott, Erőn felül - Halkan beszélt, Mosolygott, mint az angyalok, - És szenvedett belül. A gondok tengerével Csak a türelme nőtt - S én mégis csak kerestem, Nyugtalanul kerestem Magamat s Őt.
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.
Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.
Régi józanságomat kérlelem:
csak elkerülne már a szerelem!
Csak kerülne - s emléktelenül
nézném, a múlt a mélybe hogy merül;
nézném, hogy tűnik el egy régi kép,
s nem szemét látnám, csak az ég szinét.
Ujjaim sem parancsolnak már meleg fényt szemedbe vodkának lesz melegedni kedve dülöngélve járhatok csak mint a részegek üres zsebbel markolva levegőt - mea culpa nem másztam meg a rézhegyet érted én.
Lemondhat-e, oh, mondd, a szerelem?
Most már tudom, nem élhetek veled,
S tudom, hogy nélküled sem élhetek!
Én nem tehetek róla, oh te sem!
Üdvünk, csapásunk volt a szerelem.
Bocsáss meg és feledj: Isten veled.
Legyen örökre áldott a neved!
Tudod, még térdre nem eshetek, örök lázadó vérem dermedne meg. Habár tükrébe karcolnám ajkad vonalait, és a hajnali harmat izzó párája égetné számra, hogy szeretlek, de ezt senki ne lássa.
Egy régi szerelem vacog utánam. Sietésemben elmaradt az úton. Most hallom valahonnan, megállok, a torkomban befelé zokog a világ.
Facebook
Pinterest