Elekes Ferenc
Azok az apró, bolondos dolgok, amiket a véletlen játékának szoktunk nevezni, sokkal bonyolultabb és jelentőségteljesebb történések, mintsem gondoljuk.
Az értelem közlekedési eszközei a szavak. Éppúgy ki tudnak siklani, fel tudnak borulni, képesek összeütközni, akár a járművek. Érzelmeink, indulataink kormányozzák őket. Azokat kellene megtanítani, hogy az emberközi utak jelzőtábláira figyeljenek.
Sokféle festői táj van a világon a Niagarától a gyergyói tisztásokig. De azt a festői tájat a legnehezebb szó nélkül hagyni, amelyhez küzdelmeinkkel kapcsolódunk. Ahol örökké reménykedünk, ahol sokszor csalatkozunk, de ahol újrakezdünk mindent. Ahol van erőnk újrakezdeni mindent. Ahol születtünk.
A világnak rengeteg fontos és sürgős elfelejteni valója van, ha azt akarja, hogy élete vidámabb legyen. A jókedvünket, a könnyed közérzetünket alapozhatjuk meg minden igazi, kiadós felejtéssel. Meglehet, ez is egy olyan fölfedezés, amit már rég elfelejtettünk.
Az egyedüllét vitatható magány. Például nem lehet magányos az égi utazó, ki a legnagyobb egyedüllétet valósította meg, hiszen jól tudja, sokan féltik idelent, s nem csak a nagy üresség veszi körül, hanem a nagy érdeklődés is. Viszont bárki magányos lehet egy báli társaságban, egy sokadalomban is, ha jelenléte senkit sem érdekel, ha még csöndes távozását sem veszi észre senki. Sőt, ilyen helyzetekben lehet az ember a legkeserűbb magányosságban, mely maga a fölöslegesség.
Ha igazságtalanul bántanak, s szomorú vagyok, fájjon valakinek az én szomorúságom, még mielőtt őt is éppígy megbántotta volna valaki. Ha csak azután érzi át az én bajom, akkor már elkésett nagyon, akkor hiányzik belőle az emberség sebessége. Ha örömöm van, örüljön annak valaki, még mielőtt őt is hasonló öröm érné. Ha csak azután örül, elkésett megint, hiányzik belőle a jóság sebessége. Azt hiszem, ez az a furcsa sebesség, aminek fokozásában illetékes az egész emberiség.
Egymást nem értjük meg, mert elsietjük a szavainkat. Véleményt mondunk, mikor még nincs is véleményünk. Válaszolunk, mielőtt megkérdeznének. Kérdezünk valamit, s nem várjuk meg a választ. Jól mondta Freud professzor: - Csuda, hogy drót nélkül telefonálhatunk, de még nagyobb csoda, hogy dróttal telefonálhatunk, és legnagyobb csoda, hogy két ember a puszta szó által megérti egymást.
Hanem én azért mégis azokat irigyelem, akik úgy elmenőben megsimogatják a hűvös márványoszlopokat, mivelhogy szép bennük az erezet. Akik rajta felejtik nézésüket egy üde lóhere-levélen, amely maga a tökéletesség. Akik nem sajnálják csudálkozásukat pazarolni a bomló fák alatt, mert itt érzik meg az élet értelmét, akik olykor kiállnak este, hogy lássák a csillagokat, ha nem is jár közöttük műhold, hiszen mégiscsak csudálatos, hogy a roppant tereken s időkön átsüt mindig az igazi fény, mint kusza tetteink között a remény s a hit.
Hányszor lobognak bennünk csöppnyi semmiségért a bosszúállás pokoli üstjei, kutatva keressük másban a szándék rossz irányát, érvelünk meggyőződéstelenül, csak hogy tisztára mossuk magunkban azt a homokszemnyi sértett büszkeséget. És megkeserítjük mások életét egy percre, hétre, mert engedtük, hogy szeles haragunk átjárjon egy lelket abban a begombolatlan pillanatban. És nem jut eszünkbe olykor, hogy egyszerűen elakadt bennünk valahol egy villanásnyi emberséges mozdulat.
Nemcsak a bánatot, az örömöt sem tudja elviselni az ember egyedül. Ha valami bánt, azért mondom el, megértsenek, vagy segítsenek, legyen könnyebb egy fájó gondolat. Ha örömöm van, szeretném elmondani azt is, mert nem igazi öröm, ha csak az enyém, ha titokban tartom, ha más nem örülhet neki. A legnagyobb bánat ott kezdődik, ha örömünknek senki sem örül.
Egy régi szerelem vacog utánam. Sietésemben elmaradt az úton. Most hallom valahonnan, megállok, a torkomban befelé zokog a világ.
Hosszú, emberi útjainkon lobogó, szép szó is van elég, de vajon a melegéért lépünk-e mindég közelébb?
Én nem tudhatom, hogy boldogul más a szerelemmel, de amikor egyedül vagyok, hosszú, árva esték csöndjében megérzem: ha túl jó az ember, sohasem elég rossz ahhoz, hogy nagyon szeressék.
Nagyot hallgattunk hazáig.
A kapuban szivarunk összeért.
És jólesett, hogy tudtam:
rossz embertől tüzet
még sose kért.