Baranyi Ferenc

Nincsen magányosabb a lelkiismeretnél, nem falkában harap, nem sokszorozza testvér, mégis ezer felől érzed, hogy meggyötör, ezerszer húsodba tép, de meg nem öl, jaj, meg nem öl!

Legigazibb vágyam, hogy sose hagyjalak el, hogy veled végre magammá lehessek, és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.
Csak szeretlek.

Tudom, hogy elhagy egy napon, s tudom, hogy hűlt helyén az emlék különb lesz nála s rabja lennék rögtön, mihelyt feloldozom, de emlékét is vállalom,
hisz teljessége hiedelmét majd csak hiányától kapom.

hiányod mindenségnyi semmi, köröttem bizsereg a csönd már, mellemet kiáltás repeszti, kiáltozom, de visszalengő illatod éri felszakadt szám, s csitulok, mint aki magában dúdol, ha kopognak az ajtón.

Az a magány: aludni térni egyszál - pucéran olyan ágyba, melyben néhány nappal előbb még szeretőd válla volt a párna.

Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig! Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik.

Akihez soha nem futott nő karját kitáró repeséssel, az még soha nem érkezett meg, csak megjött mint az álom éjjel; akihez nem szaladt, ki várt rá, amikor a küszöbön feltűnt - nem érzi, hogy nincs egyedül, csak azt érzi, hogy magánya megszűnt.