Baranyi Ferenc

Figyelj rám egy kicsit s ne bújj előlem el, ilyenkor önmagad elől is rejtezel.

Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék. Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!

Bolygók robbanhatnak szét, összekuszálódhat a világmindenség évmilliárdos rendje, de a "primo amore" - az elsődleges, az ősszerelem - lebegni fog az elnéptelenedett világűrben is, mint az Úr lelke a vizek felett.

Minden hazudhat öleléskor, csak a szemek nem hazudhatnak sohasem, a szemekből a messzeség kilátszik: az istenítően elkerekülőkből éppúgy, mint a megadással lecsukódókból.

Közöld magaddal is, mitől engem kímélsz, szólalj meg akkor is, ha ellenem beszélsz,
ne bújj előlem el, figyelj rám egy kicsit, mondj, súgj, ints vagy jelezz valamit, valamit!

Megírták mások már, mi vagy nekem: lányom, anyám, húgom és kedvesem, testnek a kenyér, parasztnak a föld, prófétának ige, mi testet ölt, te vagy a fény az éjszakában - oly banális mindez s mégis komoly. Nekem te vagy a velem-futó magam. (...) Értsd meg tehát, hisz oly egyszerű: mikor magadhoz - hozzám vagy te hű, magaddal azonos csakis velem lehetsz mindig már. Ez a szerelem.

Van szerelem bevallhatatlan, vállalt nyugalmad őrzöd abban, te döntöttél ekként magadban: titok legyen. Bevallhatatlan. (...) Van szerelem bevallhatatlan, vágyol rá - s benned van magadban, ragyogását rongy alá loptad, magad előtt is letagadtad.

Néked adnám tenger Csillagát az égnek Milliónyi színes, tarka Virágát a rétnek...
Odaadnám az éjjelt Sűrű sötétjével, Odaadnám a fényes nappalt Sugárözönével...

Kiadtad utamat s utad kiadtam én is. Menj. Maradj. Te érted ezt? A távozó nem el, de feltűnik. Hahó, hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj! Isten hozott! Isten veled! (...) s te tőlem énhozzám szaladsz, előlem is hozzám szaladsz - ki érti ezt? Ki érti azt? Megfoghatatlan. Képtelen. Szerelem ez? Alighanem.

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást: csak lopott holmi lesz, mi rég miénk, vezekelünk a rég megérdemelt nász visszaeső kis bűnözőiként, akié vagy, elvesz naponta tőlem, s ha néha visszakaplak egy napig: megint sután, csak félig-ismerősen puhatolom felejtett titkaid, heteken át, míg várom folytatását egy-két lopott órának, meglopok minden varázst, mit új találkozás ád.

És mikor csók közben magad vagy - szerelmed véget akkor ér.

Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség, és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék, és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal, amit magam se hallok és mégis megvígasztal.

Megérezni, amit te érzel, kimondani, mi nyelveden van, előbb dobbanni a szívednél, csókod előzni csókjaimban.
Itt már a szavak mit sem érnek, ne szólj száddal, csak szemeddel, a szerelem akkor beszédes, amikor már beszélni nem kell.

Neked még azt is megbocsátom hogy nincs mit megbocsátanom, kegyetlenül jó vagy te hozzám, a jóságod már fájdalom, neked még azt is megbocsátom, hogy vak gyanúsításaim miatt én bűnhődöm, felőröl a magam-fabrikálta kín,neked még azt is megbocsátom.

s elémfutásoddal avattad betoppanásom érkezéssé.