Baranyi Ferenc

A jóság soknak elviselhetetlen, elismerni, hogy ember az a másik, a jégverés csak kárt tehet a kertben, de az esőtől mag fakad, virág nyit. S te így növelsz: esőveréssel engem, kérlelhetetlen, komoly szeretetben.

Elváltunk végleg, mielőtt megjelentünk egymás előtt, én jobbra el - te balra át.

S negyvenkét éve szomjazom megtagadott csókod, miközben mások csókjával ajkamon szénné naponta pörkölődtem, ám mindig, mindenütt jelen voltál, te máig csókolatlan, mivel nem lettél kedvesem: hű a hiányodhoz maradtam. Emléked rosszallóan kisért: csöpp áfonya tengernyi mézben,
mert arra már, hogy visszakérd amit nem adtál - nincs remény sem.

Én gyűlölöm, akiket te szerettél, te gyűlölöd, akiket én szerettem.
Nem tudjuk egymás múltját elviselni. Így jelenünk is elviselhetetlen.

Ne fordulj meg, nem lenne úgysem megoldás már a visszatérted, csak úgy maradok meg neked, ha nem hallod, hogy kiáltok érted, máskor bennem csodát csodáló szemed kihűlne most, ha látna, megfosztva gőgöm mákonyától visszatérésed megalázna.

Úgy vagyok, mint aki magát megadta épp a harcmezőkön, s várja, hogy ellensége most elfogja vagy szívébe lőjön, rejtélyességem fegyverét önként, feladva félredobtam, s hogy foglyul ejts - azt várom én végleges-kiszolgáltatottan.

Haragszik a kedves, itthagy engem, állj elébe vers, hogy el ne menjen.
Szerelme ág, nem moccan a lombja, légy te szellő: hajlítsd a karomba.

Szeretek nálad. Meglehet, szeretlek is. Bevalljam? Nem. És senkise kérdje meg, miért vagyok zavarban.

Hiányos becsülettel ne számíts becsülésre. Lehet, hogy a híját alig venni észre: akkor sem érvényes, csakis az egésze.

Aki engem szeret, nem keseríti a szívemet azzal, hogy a nyomorúságban örömidőnket idézi.

Magyarország a hon neve, hová lepottyantott a gólya, népem nyilazva jött ide - és máig sem szokott le róla, a lovat eladták alóla, mégis oly peckesen feszít, minthogyha egész Európa félné ma is nyílvesszeit.

Apai ágon áldás eleimre, hogy magyar vért pumpáltak ereimbe, ezért itt élni s tartozni e néphez vérség szerint lehetek illetékes. (...) Tót sarj Petőfi, német ősű Erkel példázza: mitől jó magyar az ember, nekik tudom be, nem a vér szavának, hogy épeszűen szolgálom hazámat.

Ha itt mindenki jól tudta és világosan látta és előre figyelmeztetett és bátran szembeszállt - akkor ki a fene verte vörösre a tenyerét a mámorosra hergelt nagygyűléseken? (...) És ki vigyorgott vásott diadallal, amikor a védtelen üzemekből hazamentette túlméretezett hányadát az elprédált jövőnek?