Baranyi Ferenc

Ám a semminél még a betyárbecsület is több ebben a becsületprédáló ínségben.

Ki vette el dalos kedvét e népnek? Ki tette, hogy elnémult benne minden, mi arra volt jó, hogy aszályos évek vihar előtti csendjén átsegítsen?

Most itt állok az ország ajtajában, hol valaha kopogtatnom se kellett, állok a küszöbön, semmit sem érzek, mert elfeledtették velem, hogyan kell megörülni a hazaérkezésnek.

Tedd, hogy remek melled mögött bonyolult szívedig találjak, s ha szíved méltónak ítél, fizesse értem meg az árat, nászunk legyen ellenfelek vívás utáni kézfogása, egymás próbáját miután mindkettő emberül kiállta.

Nincs kínzóbb a felismerésnél: hazugnak látni, mit beszéltél, mondandónak, mit elhallgattál, adandónak, amit nem adtál.

Nem bölcsebbek, nem tehetségesebbek, és főképpen nem tisztességesebbek nálunk a minket halkra szégyenítők, kiknek szavától úgy megcsöndesedtünk.

Magad vagy hát az űrrel. Világnyi csend körötted. Magad kivel hitesd már? Ne tartsd tovább a könnyed. Nem láthat senki, senki. Magad látod magad csak. (...) Magad vagy. Valld be végre, hogy régesrég ijeszt már mi egykor lelkesített.

Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem - ha van még - hátralévő harminc vagy negyven évem, s ez nem beletörődés. Törvény, mit - félredobván hűlt viszonyok receptjét - létezésed szabott rám, kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben: kevés és íze-veszett - de nélkülözhetetlen.

Akit egyszer porig aláztak: porig kell azért lehajolni, a méltósága-vesztett sorshoz méltóság-vesztve igazodni.

Tél van helyetted - elmentél a nyárral, tenyérnyi ég sem símogatja formád fagyott nyomát a parthomokban immár.

Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek, hidd el: téged silányít a roskadó alázat, tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak, a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:
jobban küzd a gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.

A múltunk már a múlt, Jelen van még a jelen, A jövőnket olvassák, Ha nyújtom a kezem. De én lazán átverem A jósokat, Hisz tenyerembe Magam vésem A sorsomat...

Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet, pedig adódna még idő kifogni az adott időn, igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.

idd el: csak az a szerelem, melynek a nász sosem a vége.

álni kell. Kolonc koloncot nem visel, önvédelemből hagylak el s fel nem cseréllek senkivel. Válni kell. Én nem hiszek - te nem hiszel, a szív nem nézi, mit cipel, csak éppen már nem bírja el.