Francesco Petrarca

Boldog vagyok, mert szívemen a zárat csak Ön nyithatja, mindkét kulcs kezében, s ha kell, tovább hajózom bármi szélben, mert Ön mit ád, számomra drága minden.

Siratom elmúlt éveim, mikor csak halandó dolgok gyönyörét akartam, s holott szárnyam volt, nem szálltam magasban, hogy nem silány példát adnék a kornak.
Ki látod, vétkeim hogy megtiportak, Ég Ura, láthatatlan, halhatatlan, eltévedt lelkemet segítsd a bajban, s bennem kegyelmesen pótold a korcsat.

Áldott a nap, a hó, az év, s az évnek ama szaka, órája, perce s egyben a szép ország is, melyben rabja lettem két szép szeme bűvös tekintetének.

Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek? És ha szerelem ez, minő, miféle? Ha jó, miért olyan halálos éle? Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?

Magamban, lassan, gondolkodva járom az elhagyatott, a puszta, néma tájat, s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak, hol a homokban emberé a lábnyom.

Ha nevetek vagy ajkamon kel ének, teszem, mivel egyetlen menedék ez, hogy elrejtsem szavát a szenvedésnek.

Urak, lássátok, hogy röpül az élet, időnk leperdül, megkondul az óra, s kapkod nyakunkba már a halál körme görbén.

Az élet elfut, vissza sose fordul, s nagy léptekkel jön a Halál mögötte.

Nincs békém, s nem szitok háborúságot, félek s remélek, fázom és megégtem, az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben, semmi se kell s ölelném a világot.