Hajnal Anna

Tapintom magam. Ugyanaz? Fej. Karok. Lábak. Mi szökött el, hogy üres a tapintható? magamtól mikor? ki lökött el? Hogy kicserélt egy pillanat, hogy lehet, hogy észre se vettem? Mindenki így él? vagy csak én, ily tudatlanul, meglepetten?

Mert te voltál az első, akiért testem és lelkem egyszerre megért, hogy ezer íz és ezer édesség pezsgése, lángja hajtott tefeléd.

Szívem csupa árny már régen -
régen, mióta te, kedvesem elhagytál s futottál tőlem, azóta szívemben lakik a halál s árnyéka kihajol belőlem.

Hozzám hajoltál s forgószél tört rám és forgatott vakon, hozzám simultál és a szél szédülten elült vállamon, s amikor összeért a szánk hogy villám ért-e? vagy parázs? megbénult minden gyors tagom, s a szívem haldokló parázs...

Gyűlöllek, mar a védtelen harag, elfordulok, hogy meg ne lássalak, félek, fagyok, borzongok, engedek, fogam megkoccan, nehogy kérjelek: szeress, ölelj, megöl a szomjúság, kezdődjön újra bennünk a világ, az ősi ködben két felhőgomoly egymás felé húz, borulj rám, omolj, összecsapásunk villám, néma csók, csak te! csak én! borulók, lázadók, belőlünk szülessen a csóvás fény, mindenben te és mindig újra én!

Én fáradt volnék, s megyek, járok, én türelmetlen lennék, s várok, én gyáva volnék, s mégsem félek, test voltam, s lettem érted lélek.

Akarlak, szeretlek, kellesz nekem, dacos, síró szived csupa vad szerelem, csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő, már lankad az ész, a védekező.

Néha egy pillantás vagy egy mozdulat többet ér, mint maguk a szavak.

Ezüstpárákban álmodó hegyek tündéri folyók felé lejtenek, melyek fölé az ámult, ifjú hold aranyló arca szomjasan hajolt, s úgy csókolja a vizeken a fény, ahogy emlékeimben téged én.