Párbeszéd
- Miért nem mondod, hogy "én előre szóltam" és esünk túl az egészen? - Nem használok ilyen kifejezéseket. Nem lendítik előre a dolgokat.
- Mi vesztenivalód van? - A méltóságom. Nem szeretem ráerőltetni magam másokra. - Mi a méltóság? Hogy az egész világ azt gondolja rólad, hogy illedelmes, jó kislány vagy, akinek csordultig telve a szíve felebaráti szeretettel? Figyeld az állatokat, nézz több természetfilmet, és figyeld meg, hogy harcolnak a területükért. Mindannyian örömmel fogadtuk azt a pofont.
- Sokan akkor is hősök, ha nem lövöldöznek, vagy nem üldözik a rossz embereket. - Azok az emberek, akik nap mint nap dolgoznak, és úgy élik le az életüket, hogy nem bántanak másokat, ők az igazi hősök. (...) Sokan vannak. És mindegyikükkel előfordul, hogy fél.
- Nem tudom, mit tegyek. - Akkor ne tegyen semmit (...). Ha bizonytalan, inkább ne csináljon semmit.
- Nem tartozom sehová sem. (...) - Dehogyisnem. Csak meg kell találnod, hogy hová. Aztán már csak akarnod kell.
- Azt hiszem, ostobaság, ha az ember nem azt csinálja, amit szeret (...). - Magával az a baj (...), hogy még nem jött rá: a kívánságait a lehetőségeihez kell igazítania.
- Az ember a testvéreit nem válogathatja meg, de a barátait igen. - Téved. (...) A barátok mellénk sodródnak. Mindent el kell fogadni, olyan nagy az ínség.
- Az én fogalmaim szerint (...), jó társaság az, ha okos, művelt emberek jönnek össze, akiknek van miről beszélniök; én csak az ilyet nevezném jó társaságnak. - Téved (...), az olyan nem jó, hanem a legjobb társaság lenne. A jó társasághoz elegendő a születés, a műveltség és a jó modor... ámbár a műveltség nem is olyan lényeges. Igazán csak a születés és a jó modor fontos; egy kis tanultság persze nem árt a jó társaságban; ellenkezőleg, igen hasznos.
- Itt a számom, talán elmehetnénk egyszer kávézni. - Boldogan! Sőt, ehetnénk akár karamellás cukrot is. - Hogy mit? - Hát ugyanaz a jelentősége, mint a kávéivásnak.
- Lehetek a tanítványod? - Csak azért vagy tanítvány, mert szemed zárva van. Mihelyt megnyitod, már nem lesz mit tanulnod tőlem, vagy bárki mástól. - Mi szükség van akkor Mesterre? - Hogy megláttassa veled, mennyire haszontalan dolog Mesterre hagyatkozni.
- Talán nem mondom ki, de egyértelműen kimutatom, hogyan érzek irántad. Lehet, hogy magának a szónak nem is kéne ilyen fontosnak lennie... - Hogyne lenne fontos maga a szó. Nem akkor, ha kimondják, hanem pont akkor, ha nem.
- Félek attól, hogy bízzak; nem akarom, hogy újra összetörjenek. - Én megértelek. Volt egyszer egy pár frankó görkorim. Sose vettem fel; vigyáztam rá, dobozban tartottam. És tudod mi lett vele? - Nem. - Hát kinőttem! Sose mentem vele utcára. Csak a szobában használtam. - Azért az ember szíve egy cseppet sem olyan, mint a görkorcsolya. - Pedig van, amiben hasonlítanak. Ha nem akarod használni a szíved, miért félsz tőle, hogy összetörik? Ha magadnak tartogatod, úgy jársz vele, mint én a görkorival: mire szükséged lenne rá, semmire se lesz jó...
- Nem is tudom, miért acsarognak úgy a kutyák a postásra (...) - Mert van logikájuk. A kutya értelmes lény; a maga szempontjai szerint vonja le következtetését. Hamar megtanulja, hogy van, akinek szabad belépnie a házba - van, akinek nem. Eh bien, ki az a személy, aki leggyakrabban akar belépni, néhanapján kétszer-háromszor is bezörög - és soha be nem engedik? A postás. Kutyaszempontból tehát nyilvánvaló, hogy nemkívánatos személy, akinek az ajtón kívül a helye. Nem engedik be: mégis minduntalan visszatér. Mi tehát a derék kutya kötelessége: segít elkergetni a nem kívánt látogatót, sőt, lehetőleg igyekszik meg is harapni - hogy móresre tanítsa. Módfelett logikus gondolkodásra vall.
A sirály az öböl partja fölött szállt, amikor megpillantott egy egeret. Leszállt az égből, és megkérdezte a rágcsálót: - Hol vannak a szárnyaid? Minden állatnak megvan a maga nyelve, és az egér nem értette, hogy mit beszél a madár. De az feltűnt neki, hogy van rajta két nagy, furcsa valami, ami a testéből nő ki. "Biztosan beteg szegény" - gondolta az egér. A sirály észrevette, hogy az egér a szárnyait bámulja, és azt mondta: - Szegénykém. Megtámadtak a szörnyek, megsüketítettek és ellopták a szárnyadat. Megrendülten a csőrébe vette a kis állatot, és elvitte egy sétarepülésre az egekbe. "Biztosan hiányzott már neki, hadd élvezze egy kicsit" - gondolta, miközben repült vele. Azután óvatosan visszatette a földre. Az egér hónapokig mélységesen boldogtalan volt, hiszen megismerte a magasságot, és egy óriási, gyönyörű világ látványa tárult elé. De ahogy telt-múlt az idő, újra hozzászokott saját kis egérlétéhez, és azt gondolta, hogy a csoda, amit átélt, nem volt több egy szép álomnál.