Párbeszéd
- A szerelem veszélyes (...). - Ha tudod, hogy veszélyes, annál nagyobb becsben tartod, és annál jobban igyekszel megóvni.
- Milyen szerelmesnek lenni? (...) - A legcsodálatosabb és legszörnyűbb dolog, ami az emberrel megtörténhet. Tudatában vagyunk annak, hogy rábukkantunk valami egészen hihetetlen dologra, és örökre meg akarjuk tartani, aztán minden egyes percben rettegünk attól, hogy elveszítjük.
- Mit tennél a szerelemért? Kockáztatnál mindent, ami drága neked? Családot, barátot, tekintélyt? A mindent látó Isten ítéletét? És mondanád, hogy ez az ár megérte? - Ilyenek vagyunk... ilyen férfiak... mindent vagy semmit!
- Hát nem jobb érzés, hogy szeret valaki? - De. (...) Úgy érzem magam, mintha kitettek volna egy csupasz hegyre, a talaj sziklás ahhoz, hogy beáshatnám magam, összefüggő szikla, sehol egy kiszögellés vagy huppanó, aztán már nem is vagyok meztelen, hanem páncél véd.
- A többiek mind (...) csak a szerelemért élnek. Azt keresik, azért küzdenek. - Küzdenek? - Haver, a szerelem küzdelem. Két teremtmény harca azért, hogy eggyé legyenek!
- Nem amolyan "szerelem első látásra" volt ez? (...) - Nem hiszem, hogy ez az érzés egyáltalán létezik a hollywoodi filmeken és az ócska romantikus regényfüzeteken kívüli világban is.
- A szerelmet (...) mindenre képesnek tartja? - Nincs előtte lehetetlenség. - Áldozatra is képes? - Nincs áldozat, amelyre ne volna képes. (...) - Ha ön szeret engem, ha miattam a lehetetlenségre is képes, feleljen erre a kérdésemre: meg tudná-e értem hozni azt az áldozatot, hogy - lemondana rólam? - Igaza van, (...) ez az egyetlen áldozat, amit még a szerelem sem képes meghozni.
- Honnan tudja azt az ember? - Hogy szerelmes? Nos, az olyan érzés, mint amikor végre hazaérsz.
- A szerelmet sosem lehet gyökerestül kitépni. Ahol egyszer lángolt a szerelem, ott mindig megmarad a zsarátnok. A tábortűz mindig tovább parázslik, mint lángol. - De végül kialszik, és csak hamu marad utána.
- Hátba szúrsz - jelentettem ki szomorúan. - Miért tenném? Elölről se esne nehezemre, hátulról meg még élvezet sincs benne.
- Ó, a kamaszbánat - bólintott apu merengve. - Igen, az milyen kedves tud lenni! - értett egyet anyu. Nem! Nem kedves! Miért gondolják, hogy kedves, ha sírógörcsöt kapok éjjel, ha bedagadt szemmel ébredek, és nincs étvágyam? Egyáltalán nem kedves! Tragikus! Egész úton némán ültem, és a szüleimet hallgattam, akik "mókásnak" tartják, hogy éppen meghasad a szívem.
- Te roppant büszke vagy az intelligenciádra - szólt a Mester az egyik tanítványhoz. - Olyan vagy, mint az az elítélt, aki büszke a börtöncellájának nagyságára.
- De nagy a képernyőd! - mosolyogtam rá. Kettőt pislogott. - Mi van? - Tudod, van az a mondás. Olyan vagy, mint a tévé: nagyképű és homályos.
- Isten megbocsát neked, amiért az ember fia vagy, de azért, hogy gyerek voltál, magadnak kell megbocsátanod. - Asszem, igazad van. - Persze, hogy igazam van, Isten fia vagyok, te hülye.
Facebook
Pinterest