Párbeszéd
- Mindig vonzott az elme működése. Sokkal dinamikusabb, mint ahogy az agy működik. - A kivetített kép érdekesebb, mint a kivetítő. Amíg a kivetítőd el nem romlik.
- Léteznie kell olyannak, hogy valaki tudja, mit kéne tennie a másiknak! - Persze. És aki tudja, az hallgat. (...) Hiába mondtam volna meg neked (...), hogy félsz a világtól, és félelmedben inkább annak rendje és módja szerint tékozlod a tehetségedet, azt mélységes sértésnek vetted volna. Nem lehet tanítani másokat, Orin. Nem attól értesz meg dolgokat, hogy nagyon bölcs emberek elmondják neked, hanem, hogy ott benn az elmédben saját magad összeilleszted a kirakó darabjait.
- Nem érem be ábrándozással! - Nocsak! És hogyan valósítod meg légváras álmaidat? - Úgy, hogy hiszek bennük!
- Ne hidd, hogy a családos élet olyan szép, amilyennek látszik. Nyomorúság az! Csak látszatra szép. Mint a tó tükrén a színek játéka. Bent sár van, és férgek. - A családos életet is az Isten teremtette. - A pokolvarat is.
- Hiányzol - mondom. - Hiányzom? De hát itt vagyok melletted. - Ez a legrosszabb. Amikor úgy hiányzik valaki, hogy közben ott van melletted.
- Ez borzasztó, hogy jobban ismersz engem, mint én magamat. - Persze, hogy jobban ismerlek. Én kívülről is látlak, meg belülről is. Te csak belülről látod magadat, hiszen bent vagy.
Mindenütt, ahol igazság van és nem hamisság, ott jó lenni. De az életünkben ez nem lehet hely függvénye. Biztos, hogy vannak helyek, ahol könnyebb igaznak lenni, ahol olyan a táj, a környezet, hogy hamarabb rá tudsz hangolódni saját magadra, ahol nem kell színt játszanod, önmagad tudsz lenni. S ha önmagadra találsz, le tudod hántani a gyémántokat... - Gyémánt? – néztem rá. - A szívünkben van egy gyémánt. Mindenki szívében. És ahogy növünk, öregszünk, rárakódik egy vastag héjazat. Amikor aztán az ember tizennyolc, húsz-, harminc- vagy ötvenévesen - ki mikor - elkezdi keresni önmagát, az Istent, az igazságot - valójában ez mind egy -, akkor elkezdi hántani, hámozni a gyémántjáról a héjakat. Nyilván eljutsz olyan helyekre, ahol jól érzed magad, és ahol jól vagy, ott könnyebben megy a hámozás. De mi van, ha nincs rá lehetőséged, hogy helyet keress és változtass az életedben... (...) Nem lehet halogatni, hogy mikor leszek boldog, mert a boldogság ott van bennünk.
- De mégis, mi akar lenni? - Csak önmagam. Ez minden. Csak ez az, amit elérhetek.
Árnyak közé vegyül most Az újabb árny-alak: "Ki vagy?" "Hát meg nem ösmersz?" "Én vagyok tenmagad!"
- Téged mindig csak ki fognak használni. - Nem baj, én szeretném is, hogy őneki, aki majd jön, szüksége legyen rám. Ha majd nekem támaszkodik, én az egész testemet meg fogom feszíteni, hogy el ne dőljön. Ilyen az én természetem, (...) nekem különben nem érdemes csinálni.
De végül is megértettem, hogy az felnőtt ember, - aki tudja, hogy védtelen, sem istenre, sem emberre nem számíthat, csak önmagára, - aki tudja, hogy az élet minden fontos helyzetében egyedül van, születésében és halálában is. Aki megértette, hogy csak az egyedüli magány vagy a társas magány között választhat, - aki tudja, hogy bűneit mindhalálig cipelnie kell, nem rakhatja át senki más vállára, - aki mindezt lázadozás nélkül elfogadja, - s aki mégsem rémül meg, és csak azért is mer játszani a világgal és önmagával.
- Miért boldog itt mindenki rajtam kívül? - Mert megtanulták, hogy mindenütt felfedezzék a jóságot és a szépséget. - De miért nem látok én mindenütt jóságot és szépséget? - Mert amit nem látsz magadban, azt rajtad kívül sem láthatod.
- Magának főképp az kell, hogy szeressék, és ki is mutassák (...). - Ez igaz. Azt imádom. De a szívemnek is kell egy titkos társ. Az a hiú örömöm, ami a nyilvános hódolatban telik, nem gátol meg benne, hogy odaadó és hű legyek, se abban, hogy egy férfinak olyat adjak, amit senki másnak: szívem rendíthetetlen szeretetét, őszinte ragaszkodását, lelkem teljes és titkos bizalmát, és cserébe megkapjam tőle szerető szerelmét, meg azt a nagyon ritka és nagyon édes érzést, hogy nem vagyok egészen egyedül. Ez nem az, amit maga szerelemnek nevez; de azért ez is ér valamit.
Valaki így szólt a kövekhez: "Legyetek emberiek". A kövek válaszoltak: "Még nem vagyunk elég kemények."
- Már nem tudom, hogy ki is vagyok. Olyan ember, akivé nem gondoltam volna, hogy válhatok. Próbálok jó döntéseket hozni (...), és folyamatosan dühös vagyok. Szánalmas vagyok, és nem tudom, hogy mit tegyek ellene. Csak megbántom az embereket. Azokat, akiket sosem akarnék, de egyszerűen nem tudom irányítani. Már nem tudom, hogy mit tehetnék. - Tudom, mit érzel. Mélypontnak hívjuk.
Facebook
Pinterest