Pittacus Lore

Nem félek. Azt hiszem, a félelem teljes egészében a várakozásból, az előérzetből fakad. Hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy elterveztük, hogy bajunk esik, rettegünk a ránk váró fájdalomtól. Mindez elmúlik, ha egyszerűen elfogadjuk, hogy vége. Nem is rossz tudni, hogy nincs jövő. Felszabadító.

A jövőnk nincs előre megírva, rajtunk múlik, hogy miképpen alakul.

Minél nyilvánvalóbb valami, annál nagyobb rá az esély, hogy nem vesszük észre.

Képek villannak föl, mindegyik a maga módján szomorú vagy vidám. Néha mindkettő. Az egyik véglet áthatolhatatlan, reménytelen sötétség, a másik a szinte felfoghatatlan boldogság, amely olyan vakító fénnyel ragyog, hogy bántja a szememet. Állandóan váltakoznak a képek, mintha egy láthatatlan kéz cserélné őket egyfolytában. Jön az egyik a másik után. Kattanás. állj! Merevítsd ki ezt a képet. Nézd meg jól, akármit is látsz rajta. (...) Az emlékezés ára a fájdalom, ami vele jár.

- Hiányzol - mondom. - Hiányzom? De hát itt vagyok melletted. - Ez a legrosszabb. Amikor úgy hiányzik valaki, hogy közben ott van melletted.

Tudom, hogy igaza van, de még soha senki iránt nem éreztem olyat, amit most Sarah iránt. Amikor vele vagyok, mintha lebegnék, és már akkor rettegek tőle, hogy el kell válnunk, amikor még együtt vagyunk. Ő értelmet ad a menekülésünknek és az állandó bujkálásnak. Most már van miért harcolnom. Már nem csak a túlélés a célom, hanem a győzelem is.

Összefonódik a tekintetünk, csak ülünk, nézzük egymást, egyikünk sem szólal meg, mégis rengeteg mindent közlünk.

Ne add föl a reményt! Az legyen a legutolsó, amiről lemondasz. Ha a reményt elveszíted, mindent elveszítesz. Amikor már úgy érzed, hogy minden elveszett, amikor minden sötét és kilátástalan, a remény még akkor is megmarad.