Párbeszéd
- Miért érzem azt, hogy valakik a fejünk fölött már rég leosztották a lapokat, és nekünk csak korlátozott lehetőségünk van a saját sorsunkba beleszólni?! - Mert ez így van. Nem ismerjük azt a tervet, amit születésünk előtt kidolgoztunk magunknak. Mindent, de mindent elfelejtettünk. Hogy valójában kik vagyunk, és merre tartunk: fogalmunk sincs.
- Egyáltalán nem vagyok tökéletes, inkább fura és elcseszett. Igazság szerint főleg ez utóbbi. - A tökéletesség erősen túlértékelt manapság és rém unalmas.
- Hogy érted ezt? - szólt a Hernyó szigorúan. - Értelmesen beszélj! - Sajnos, kérem, nem tudok értelmesen beszélni, mert nem az vagyok, aki vagyok, amint látni tetszik.
- Maga hisz Istenben? (...) - A tudomány azt mondja nekem, hogy Istennek léteznie kell. Az agyam azt mondja, hogy soha nem fogom megérteni Istent. És a szívem azt súgja, hogy nem is kell megértenem.
- Mit kívánsz? - Isten irgalmát és a tiédet (...). - Azt mondod, Isten irgalmát kéred és a miénket. Isten irgalmát csak Istentől nyerheted meg.
- A büntetés Isten létét igazolja, akárcsak annak hiánya. Zseniális érvelés. - Nem. A hit nem vita tárgya.
- Ha Isten nem közömbös, miért nem mutatja ki a szándékát? - Ó, keresned kell ahhoz, hogy ezt kiderítsd. Talán az egész világot egy isteni bújócskához találták ki. - Az bizony nagyon könyörtelen játék lenne. Nem sok jóindulattal viseltetnék egy olyan szerető Atyával szemben, aki orcáját elrejti előlem. Az úgynevezett szeretete mennyit érne akkor? - Ne légy olyan biztos benne, hogy ő döntött így. Ha úgy látod, Isten elment, lehet, hogy te küldted el.
- Nincs olyan, hogy Isten! - Ezt nem tudhatjuk biztosan. Hiszen ördögök, azok léteznek!
- Én a bizonyítékban hiszek. Nincs bizonyíték, hogy létezik egy varázsos lény, ami láthatatlan és felettünk él. Itt, a fejünk felett. - Hány érzéke van egy kukacnak? - Kettő. Szaglás és tapintás. Miért? - Szóval, úgy élnek, hogy nem látják, nem ismerik a fényt, ugye? A fény fogalma számukra elképzelhetetlen. - Igen. - De mi, emberek, tudjuk, hogy a fény létezik. Körülöttük, a fejük felett. Csak ők nem érzékelik.
- Mondd, fogunk mi még találkozni egymással? - Ki lát a jövőbe? (...) Mivel csak a hegyek nem találkoznak egymással, minden reményünk megvan rá, hogy mi még találkozhatunk.
- Csak menj el! - Nem maradhatnék még egy kicsit? - Miért? - Mert annyival kevesebb ideig fogom rosszul érezni magam, amikor elmegyek innen!
- Eszembe jutott az a kislány, aki voltál, Anne. Azt sem bánnám, ha olyan maradtál volna, a furcsaságaiddal egyetemben. Felnőttél, és most el is mész; magas lettél és elegáns, és valahogy olyan... más ebben a ruhában, mintha... már nem is tartoznál Avonlea-hez... és ahogy ezt végiggondoltam, olyan magányérzet lepett meg. (...) - Marilla, én semmit sem változtam, vagyis lényegében nem. Sokat csiszolódtam és fejlődtem, de az igazi énem, idebent, az ugyanaz maradt. Mindegy, hova kerülök vagy a külsőm mennyit változik, a szívemben mindig is az a kis Anne-jük maradok, aki nagyon szereti magukat.
- Na, ezt add össze. Gyűlölsz valakit, miközben rengeteg közös emléketek van, hazudsz neki, miközben szereted, míg végül az utolsó csepp szereteted is eltűnik. - Ahhoz, hogy minden szeretetet kiölj magadból, az emlékeidről is le kell mondanod. - És ha nem tudok? - Hogyha nem tudsz, akkor istenigazából senkit nem szerettél. Egyetlen megoldás van, felejteni kell, bármilyen nehéz is.
- Hagyd a francba. - De szeretem. - Hát szeresd. - De hiányzik. - Hát hadd hiányozzon. Valahányszor eszedbe jut, küldj felé némi szeretetet és fényt, aztán ejtsd a témát.
- Én nem próbálok elfutni a múltam elől, Mark, és nem is tudom megosztani a jövőmet egy olyan emberrel, aki viszont menekül a sajátja elől - tekintetét a földre szegezte, és elfordult tőlem. - Most mennem kell. Visszafutott a házhoz. Én pedig csak álltam, földbe gyökerezett lábbal, döbbenten, értetlenül, és figyeltem, ahogy eltűnik a szemem elől a szívemmel együtt.
Facebook
Pinterest